Írta: Réti János
Az önkény a második emeleten lakott. Kisgyermekkorom nagy bérházának második emeletén, a sarokban, az utca felőli fronton. Akkoriban, mikor a bőrkabátosoktól való rettegés − hallga csak: lépteket döng a gang − a lélegzetet is visszafojtotta a sűrű függönyök hajlatai mögött, és viccet csak kipróbált barátok meséltek egymásnak.
Az Önkényt Eskának hívta mindenki a házban (persze szájról olvasandó néma artikulálással), mert állítólag 19-ben, a tanácshatalom idején, amikor, mint mondták, élet-halál ura volt a környéken, nem aláírással, hanem csak s.k.-val hitelesítette rendeleteit. Sajátkezűleg döntve életről és halálról. A kommün bukása után Oroszországba emigrált, ahol Rákosival is puszi elvtársak lettek. Együtt tértek vissza diadalmasan a Berlin felé dübörgő rohamléptek, paták, kerekek és lánctalpak nyomán. Népünk Nagy Vezére később, hatalma zenitjén sem feledkezett meg régi barátjáról, akihez születésnapján személyesen jött el gratulálni a lakására. Könnyen elképzelhető, hogy ezt a látogatást milyen felhajtás kísérte a házban, a kókuszszőnyegtől a testőrök nyüzsgő sokaságáig.
− Ha valaki nem tetszik Eskának, vagy akire csak megneheztel bármért is, azt úgy elviteti, mint a vöcsök! De még a famíliáját is! − tartották a lakók, mint ahogy gyanították azt is, hogy a Tanácsosékat a harmadikról, az ő személyes közbenjárására, Eská intézkedésére deportálták egy őszi nap proletárszürke derengésű hajnalán.
Mi hármasban, anya, apa meg én, ugyancsak a harmadik, a legfelső emeleten laktunk, egy gangra néző két szoba félkomfortosban, azon a szárnyon, ahol az egyszerűbb lakások voltak, de oda többet sütött a nap. Szüleim felhőjáróan fiatalok és széllelbélelten szegények voltak, mégis valamit menteni próbáltak a halálra ítélt polgári életformából. A zongorát, az ernyős asztali lámpát, a horgolt terítőket, a faragott csillári, könyveket, hanglemezeket, pedig a csőbútorok és neonfények kora már a küszöbön állt.
Apám azon az emlékezetes vasárnap délutánon is zongorázott. (Akkortájt még igazi cselekvések pótolták a későbbi pótcselekvéseket.) Muzikális hajlamát nagyanyámtól örökölte, aki zenetanárnő volt, de az igazi sikerhez, a hivatásszerű megélhetéshez kitartása vagy szerencséje kevésnek bizonyult. Csak a szombat meg vasárnap délutánok, baráti vendégeskedések öröme kárpótolta valamennyire. Akkor is zongorázott, azon a nyár végi vasárnap délutánon. Az ebédek illatát már felfalta a lépcsőház, és a korlátok árnyéka berácsozta a körfolyosó mozaikját, sőt a falra is egyre több csúszott fel, miközben nagy szobánk ablakán át tangók, foxtrottok és keringők dallama szállt az álmosító meleget sugárzó emeletek között.
És akkor egyszer csak ott lenn, majdnem szemben, a másodikon kivágódott a saroklakás ajtaja, és maga Eská csörtetett ki rajta személyesen. Teljes behemótságával, megközelíthetetlen rátartisággal, félelmetesen. Döngő, dromedár léptekkel indult a lépcsőház irányába, majd fel, fel, fel − a lift megjavításához neki sem volt hatalma −, fel a harmadik emeletre. Ott jobbra, végig, majd balra az ablakok alatt, az ajtók előtt − a félelem és a kíváncsiság addigra már lábujjhegyen kergetőzött a függönyök mögül leselkedőkben végig egészen mihozzánkig. Se szó, se beszéd, be a konyhába, át a lakáson, térdig gázolva a beszűrődő fényben, a nagy belső szoba felé, ahol apám mit sem sejtve fűzte, táncoltatta ujjai alatt a harmóniákat.
Pár pillanat, és a zongora odabenn elhallgatott. − Igen, a zeneszó biztosan megzavarta Eská vasárnap délutáni szunyókálását, és ez megtorlást kíván! Még néhány óra, legfeljebb nap, aztán este vagy hajnalban jönnek a bőrkabátosok − gondolhatta anyám −, és irány Szibéria! Csak előtte még jól kiordítozza magát apámmal, hogy mit képzel, mit merészel, és hogy jön ahhoz! Mire idáig érhetett, bent az ajtó mögött felhangzott egy akkord, majd egy másik a húrok közül. Aztán a dallam és az énekhang.
Mély, ablakrezegtető baritonon öblögetve egy orosz dal oroszul. A "Valahol a Volga mentén". És az édes szomorú melódia harsogóvá erősödve, dagadva és hömpölyögve győzött le minden akadályt: felébresztette a délutáni álmodókat, meglebbentette a leskelődők függönyét, felidegesítette a pedikűrösnő kutyáját, összekócolta a mozigépész lányának kakastaréját, bekurjantott a vicéék ablakán, majd a napozótetőről elrugaszkodott a Duna felé. Összeölelkezve a zongorakísérettel.
Tényleg! Mi következett volna akkor, úgy negyven évvel ezelőtt, ha apám történetesen nem tudja a dalt, ha hibázik a kíséretben, vagy netán megtagadja a zenei aláfestést, és kiutasítja Eskát a lakásból? Ki mondja meg nekem immár, hogy az a harminc év körüli fiatalember azon a fülledt, délutáni órán, a harmadik emeleti lakásban gyáva volt vagy hős, áldozat, esetleg kollaboráns, amikor együttműködött a hatalommal? Mert az Önkénynek, a zene hallatán dalolhatnékja támadt. Volgáról, lányról, szerelemről.
