Tárcán kínálom

A fiatalember ámulva forgatta a fejét a mindenféle szagú deszkabódéban. Életében először bízták rá a megfüstölni való sonkát, kolbászt, megtiszteltetésnek vette, hogy ő tolhatta el a kiskocsin az utca végébe az öreg Szalontaihoz, aki messze földön híres volt, milyen szép aranypiros lesz nála a megfüstölt hús.
Barátunk természetesen nagyon vigyázott rá, a mester előtt fel ne tűnjék, ő még sohasem csinált ilyesmit. Szakavatottan dicsérni kezdte a szomszédok korábban odavitt, már majdnem kész kolbászát.
– Gyönyörű színe van mindegyiknek, kedvem lenne beleharapni – söpört végig a tekintete az akasztórúdon.
– Én ugyan bele nem vágnám a fogam – rakosgatta az öreg a frissen hozott, a páclétől még csöpögő sódarokat. A fiatalember zavartan toporgott.
– A mienk még ettől is pirosabb lesz – húzta ki magát büszkén, de a hangja rekedtre sikeredett. A gazda megállt egy pillanatra, felegyenesedett és a derekát ropogtatta.
– Döglött hús ez mind! – kezdte a felvilágosítást, és jobban szemügyre vette a vendégét. A fiatalember erre már nem tudott mit mondani, végképp zavarba jött. Csak állt egyik lábáról a másikra, hirtelen fázni kezdett az orra.
– Azt hiszik a népek, hogy a paprikától lesz égővörös a kolbász. Nézd meg a tiéteket! Ebben is annyi van, hogy szinte porzik. A hús meg olyan hóka benne, mint az óraüveg.
Levágta az egyik szál kolbász végét, és szavai bizonyítékául az ajtó felé tartotta, ahol tényleg meglátszott, hogy a szeletek színtelenek.
– Pedig ebben házi paprika van, Kalocsáról hozatta apám – kókadt le a fiatalember feje.
– Jó lett volna abba a bolti is – mosolygott az öreg Szalontai. – Mondd meg apádnak, hogy a kolbásznak valót szeletelje fel vékony csíkokra, és rakja rá egy lécre. Majd meglátja, milyen pirosra szárad. Azt darálja meg, abból lesz a piros kolbász.
– Á, hagyja… Jövőre már úgyis én csinálom, támasztotta fel az önérzetét a fiatalember. Az öreg végzett a pakolással.
– Majd meglátjuk öcsém. Gyere, igyunk egy pohár bort.