Írta: Juhász Zsuzsanna
Ez. Ez itt egy kuka előtt álló ember. Férfi.
Ez, ez itt egy ház inkább. Zsíros, csomós, természetadtán, zsírosan rasztás haja a tető. Sisakforma, jól záró, a kúpos kunyhókra hajaz. Jó zárt, gondolom, és esőpergető. No, ez alatt biztosan nem ázik el a fejbőre, nem fázik meg a koponyacsontja.
Az öve meg, mintha ajtón ki-bejárnának civilizációnk jelképei, tele mütyürrel. Lóg ott minden, ami kell, amire szükség lehet. Valami szőrmók, apró állatfigura valami régmúlt vagy aktuális meséből. Kapaszkodó, vigasztaló a morc, a zord reggelekhez, amikor is elrúgja magát az ember a földtől, a vacoktól, az éjszakától, a helytől, ahol az éjszakát megbújva töltötte. És van ott még más is, talán zseblámpa, és igen, zene, kisrádióból szóló zene, friss, táncolható, valahol az összebújás retro-, és a szívritmust döngve mímelő hang között. És van ott még egy sor más apróság is, lógva, lógatva az övön, mint a halak a damilon, mint halász büszke öröme körben a derekán. Végül is jó kis civilizációs halász ez, kéznél van minden, amire szüksége lehet éppen, nem kell neki se fészer, se kamra.
Mondom, ház ez, és én nézegetném tovább az ajtaját, az eszméinket, a parányi, a zanzásított, s ezáltal biztosan természethaverrá tett kellékeit az életünknek. De nem illik ilyen sokáig bámulni egy helyre, hát gyorsan végigmérem tetőtől talpig, vagyis pincéig, ami mozog, vagyis inkább most áll. De tényleg, nem is lehet rossz menni, menni addig, amíg érdemes lábat ereszteni a földbe, nem, nem gyökeret, csak lábat ott, ahol érdemes, ahol az élőhely van éppen, aztán menni tovább.
Mert ez, ez az élő ház, ez a házember tényleg kutakodik, a nyitott kukából rakja ki a fedett kuka tetejére a… Pizzát. Egy teljes szeletet. S a kuka fölé lógatja a kis, karcsú kancsót, tán olajtartó kancsó lehetett valaha, de most lóg, lóg a nyakában, keletről, valahonnan Ázsiából az európai kuka fölé, és mintha aranyból volna, úgy csillog. De ha arany volna, nem ott tartaná, hanem eldugná, vagy ravasz, nagyon ravasz a kis, ne, nem öreg, nem kisöreg, hanem kisközépkorú férfi, és direkt a nyakában hordja az aranytartalékát, nem eldugva. Ugyan, ki gondolna rá, hogy arany, ha ennyire kint hordja, vagyis tartja, valahol az ajtó és ablakok között.
De ha arany, akkor miért nem adja el, gondoltam, és el is szégyelltem magam rögtön, mert már rég túl vagyunk azon, hogy az arany érték, a ház érték, a föld érték stb. Valami más érték van, ha van, kialakulóban. Talán a víz, vagy csak a mozgó ház, a házember, aki ott lakik éppen, ahol a táplálék van.
Mert tényleg eszik. A nagyobb darabokat félrerakja továbbra is, de a kisebb pizza darabokat megeszi, a széleket, gondolom, ahová se sajt, se hal, se gomba, se sonka, se olíva, se semmi nem jutott. És tényleg evett, lefelé nézett, harapott, majd újra felnézett és rágott, de nem látott, kifelé nem, mert befelé nézett, az ízeket ügyelte, mérlegelte minden harapásnál, minden falatnál, hogy jó-e, ehető-e, ehető-e még. Maga egy boldog ember, szóltam sóhajtva, csak így magamnak, félhangosan.
De ő meghallotta. Ez, ez a mobilház, ez az ember hajtotta, ember húzta lakókocsi, ez a két lábon járó hajlék meghallott engem és rám nézett.
Vagyis inkább felém fordította ablakait, és én láttam, megértettem hirtelen, hogy ez.
Ez nem beszél, ez már nem. Nem beszél, és nem is érti az emberi beszédet. Ez, ez valami nagy megrázkódtatás felől jött ember. Ez az ember Bábel felől jött, valami nagy és sokadik sokk után, a sokadik fenyegetés és rázás-rengetés után. Hogy megméretett, de most igazán, és könnyűnek találtatott, pihének, nagyon pihének, és szét lettek szórva a csontjai, de tényleg, és igazán, mert hogy nem a fiai, de már ő maga sem tudja, hogy ki fia, borja. Úgy látszik, annyi fenyegetés és megbocsátás után most meg lettünk rázva istenesen.
És ez itt, ez az új ember, új faja az embernek, ez a portyázó ház, ez a hulladékevő mobilitás, ez az én hulladékomat csócsáló egyed egyed, vagyis inkább példány, akiről semmit sem tudok, épp most ítél engem kihalásra. A szavaimmal együtt, a szavaimmal, amik neki nem kellenek, és ezzel végképp a kiveszés szélére lök, a röghözkötöttségemmel, avítt hazaszeretetemmel együtt, a szeretetemmel együtt, ami nélkül ő remekül elvan, az nem oszt, nem szoroz az ő életében.
Ha a közelébe mennék, ha közelebb mennék, hogy hallja, hallhassa az én hízelkedésemet, ha kezet próbálnék nyújtani neki, mutatva, hogy fegyvertelenül jövök, vagy hogy üres kézzel, azaz éhesen, biztos nem bántana. De rátenné a kezét a félretett falatokra a kuka tetején.
És csendesen morogna, és talán a foga fehérjét is mutatná, nem felém, csak úgy, csak villantaná a napban a világnak, hogy az a falat a közelében az övé, csak az övé egyedül. Mint valaha a kutyáink.
De neki nincs kutyája, és nem is lesz soha. Minek? Van foga. Vagy legfeljebb elfut. Egy másik élőhely felé. A szájában a falat már úgyis az övé, mindörökre. És őt mindennap várja az erdő, a kukaerdő, vagy valami valódibb erdő. A kedve, az megmarad, a mindig vele marad, vele kel, vele fut, ha kell. A kedv, ami az erő, a motor. A felszínen, az életben tartó kedv vele, és csak vele van most is, ahogy elnézem magamat. Ahogy kullogok zsákmánytalan elavult, romba döntött(?) otthonom falai közé.
És fogadkozom közben, és hallom magam, hallom a zihálásomat, és nem érdekel, hogy az emelkedő vagy a harag ziháltat-e, de hallom, hogy esküszöm magamban az élőre, a még élő istenre vagy emberre, hogy meg én, megesketem a gyerekeimet. Hogy mulassanak, ha meghalok, teljen kedvük, kedvük kerekedjen a csontjaimon. Végül is az én csontjaim, azt csinálok velük, amit akarok. Hát örüljenek rajtuk, nevessenek rajtuk. Táncoljanak, vigadjanak rajtuk, mert éppen így maradnak egyben, így nem szóródnak szét. Ha a sáskák, hordák vagy bármi fenék megérkeznek az irigység sárga szélén, homályában, szőnyegén, aranyló köntösében vagy mifenén, mindegy. Ők fel fogják ismerni, mert a kedv, az életkedv felismerteti velük. A kedv a csontjaimból, a jelem, az itt marad utánam, hogy örömmel szültem őket, örömmel mindhármat.
