Írta: Margittai H. Ágnes
− Tudod, fülbevaló nélkül, nyaklánc nélkül, bebújós pulóverben, aligparfümmel! – figyelmeztette barátnőit, ha ugratták egymást.
Elmagyarázta nekik, ha titkos randevúra mennek, soha ne legyen rajtuk olyasmi, ami árulkodó jelként maradhat utánuk: egy fél fülbevaló, egy lepattant gomb, kiesett gyűrűkő, és vég nélkül sorolta a sok apró tárgyat, amelyek beszélnek helyettük. Jókat nevettek, tudták, hogy talán soha nem kerülnek hasonló helyzetbe, de olyan jól állt ez a figyelmeztetés Zizinek, a kissé korosodó talpig úriasszonynak, hogy mindig végighallgatták. −Tudod – emelték egyszerre mutatóujjukat −, aranyszabály! Összekacsintottak, kacagtak egy nagyot, és már mentek is tovább.
Hogy Zizi honnan tudja mindezt, nem is érdekelte őket. Lehet, hogy hallott már ilyen esetekről, vagy inkább irodalmi élményei sűrűsödtek egyetlen megfellebbezhetetlen szentenciává, hiszen némi túlzással azt tartották róla, hogy végigolvasta az egész világirodalmat. Presszók félhomályában szájtátva hallgatták izgalmas, szelíden pikáns történeteit, melyeket át meg áthatott a szenvedély.
Amikor jó tizenöt évvel ezelőtt egy író-olvasó találkozón megismerte a Férfit, elhatározta, bebizonyítja, lehet úgy szeretni valakit, hogy senkinek ne fájjon, ne törjön össze senki, se gyerek, se férj, se feleség, se anya. Az alapidézetnek − „Nincs az a titok, amire fény ne derülne” – ezernyi változatát ismerte. Majd én megmutatom, hogy van! − határozta el.
A halál zárta le kapcsolatukat. Soha senki sem sejtette a sok-sok év alatt, hol találkoztak, mikor szerették egymást, miért mentek ölre, hogy békültek.
Fejére igazította kalapját, belepillantott a tükörbe, és akkor a szívébe nyilallt egy régi emlék. A férfi mesélte, hogy megismerkedésük elején az édesanyját kísérte hazafelé, amikor hirtelen felbukkant mellettük Zizi a vadonatúj fekete kalapjában. A mama mélyen, fürkészőn a fia szemébe nézett, és azt kérdezte:
− Ki volt ez a nő?
Nem kellett válaszolnia. Az anya kérdésében benne volt a felelet.
Zizi nem vegyült el a gyászoló tömegben. Távolabb állt meg, mintha egyszerű bámészkodó volna. Egyfolytában egy versrészlet dörömbölt a fejében, nem jutott eszébe kitől valók a sorok, bosszantotta, hogy pontosan idézni sem tudja: Ha meghalnék – kérdeztem –, fekete kíséretemben ott volnál-e te a suttogók, imádkozók között, mikor a szűk veremben eltűnök? Te azt felelted, nem! Ha látnod kellene, síromnál hülyék gyülekezete, ők élnek, s én fekszem a föld alatt, foggal-körömmel tépnéd húsukat… Ki írta?
Nem ment közelebb. Cipője orrával egy gallyat piszkált. Amikor a zizegő, száraz falevelektől láthatóvá vált a korhadt faág, meredten bámulta. Vékony, összeaszalódott vesszői kibogozhatatlanul kapaszkodtak egymásba, mintha soha nem akarnának elválni. Megeredt a könnye, észre sem vette, hogy már csak néhányan vannak a temetőkertben. Mikor feltekintett, a fekete ruhás özvegy állt előtte. Felhajtotta a fátylát, megfogta Zizi kezét, és belecsúsztatott valamit:
−Tudod, aranyszabály − mondta kesernyésen, de cseppet sem szemrehányóan.
Kinyitotta a tenyerét – az ősrégi, gyönyörű Chanel kosztümjének legfelső gombja simult a markába…
