Írta: Antal Anikó
Kislányom soha nem volt cumizós fajta, de valami oknál fogva az elmúlt hetekben rákapott a cumira. Kezdetben csak játszott vele. Ide-oda dobálta. Megesett, hogy a szoba sarkáig küldte. Aztán, ahogy bújtak elő az első fogacskák, a dobálásból rágcsálás lett. Így szép lassan hozzánk nőtt a műanyag nyugtató. Legnagyobb szomorúságomra. Elhagyhatatlan társunkká vált. Nekem pedig rémálommá. A cumi. Ha nem volt a közelben, jött a sírás. A pityergéstől kezdve a krokodilkönnyes hisztiig. Ennek hatására be is szereztem néhány pótcumit. De természetesen mindegyiket elhagytuk valahol. Úton-útfélen, nem tudom. Ezek az átkozott cumik. Becsúsztak a párna alá. Begurultak az ágy mögé. Láthatatlan lábakon vándoroltak tova titkos rejtekhelyekre.
Így esett, hogy egyik este, jóval tíz után, gyermekem sírva kereste a cumiját. A házimanók természetesen csalafinta játékot játszottak velünk. Jobban mondva velem. Minden cuminak hűlt helye lett. Ki tudja, merre vándoroltak. A sírás pedig nem enyhült. Miután mindent kipróbáltam, nem sok választásom maradt. Pizsamára öltött téli kabátban szaporáztam lépteim a sarki boltba. Cumi kell. Mantráztam. Cumi kell.
Áldottam az eget, mert a bolt üvegablakán messzire villogott az Open feliratú táblácska. Mindent árultak. A púderillatú, rózsaszín angyalkás babarészleg a hátsó soron volt. Üvegekkel, bébi ételekkel, pelenkával, tápszerrel, babafésűvel, rágókával, csörgővel. Itt a mentőöv. Gondoltam. Bőszen keresgéltem a polcokon. De a cuminak hűlt helye volt. Ujjongó koboldtánc, kint a szállingózó hóban. Karácsony közeleg. Jelzi a bolt előtt kivilágított, levegőtől puffadó piros Mikulás vörös orrú rénszarvasaival karöltve. Ráadásként még egy, a bolt ablakában villogó hóember, cukorsapkás törpékkel. Ha mind együtt vannak, akkor a koboldoknak is itt kell lenniük valahol. Tán épp velem incselkednek, mert egyetlen cumi sincs a polcon.
A pénztárnál idősebb ázsiai asszony ül. Nem mosolyog. Nem csodálom. Éjjel tizenegy körül. Meg amúgy is, érdekes lehetek pizsamában és téli kabátban. De cumi kell. Kérdem tőle, van-e még készleten. Nem érti. En nem beszelni angol. Mondja. Sajnálom, mondom, én nem beszélni kínai. Gyorsan összeszedem, mivel írhatnám körül az áhított cumit. Pacifier, errefelé anglusul így mondják. A kínai nő csak néz rám. Kínomban a pacifier a helyi kismamák szlengjében hallott suckyvá avanzsál. Sza-ki. Mondom. Néz rám. Mandulavágású szemei kikerekednek. Sza-ki for baby. Mondom újra. Közben bőszen a babarészleg felé mutatok. Szeme kerekedik egyre jobban. Majd kissé mérgesen jön a válasz. Mi nem lenni japan. Mi lenni kínai. Kezeivel erősen gesztikulál. Fel és le. Szaki? Kérdezi. Te menni japan bolt. És megvető pillantással kitessékel.
Csalódottan jövök ki az üzlet ajtaján. Cumi kell, cumi kell. Bennem csak ez zakatol. Míg a házunk felé igyekszem a szállingózó hóban, azon morfondírozom, miért menjek én cumiért egy japán boltba? Aztán félúton, bang, jön a felismerés. A koboldok jót játszottak velem. A szaki. Avagy más kiejtésben szake. Ázsiában rizspálinkát jelent. Kéz homlokra csap. Én pedig a járda közepén, pizsamában és télikabátban, nem bírom abbahagyni a nevetést. A cumi és a rizspálinka. A kínai boltos asszony szemében kétségbeesetten cumit kereső anyuka helyett éjjel tizenegykor szakéra szomjazó perszóna lettem.
