Írta: Rimóczi László
XIV. Lajos zavartan toporgott a mozgólépcső előtt, kissé feltartva a szembeforgalmat. Mert hogy ilyet még nem látott. Állnak az emberek rajta, és mégis jönnek! Lóvontatás nélkül! Teljesen kétségbe volt esve. Lajos az egyik pillanatban még az 1600-as években fogadtatja el a klérus tagjaival a gallikán cikkelyeket, a következőben pedig már − egy spontán kialakult időcellának köszönhetően – a WestEnd kellős közepén találja magát, napjainkban. Előfordul az ilyen. Szegény, ahogy körülnézett, nem tudta másnak felfogni ezt a tágas és fényes hodályt, mint bálteremnek, igaz, az ő ízlésének nem volt elég barokkos. A versailles-i kérója sokkal fényűzőbb és mozgalmasabb. De a belmagasság az kurvajó, még ha kerubtalan is.
Fényár van és zene szól, tehát valami esemény zajlik. Netán bál. Viszont csak kevesen lakomáznak, azok is valami érdekes anyagú lapos és színes tálcáról. Hol van a töménytelen ezüstnemű? És mit esznek? Valami gömbölyű cipószerűséget tartanak a kezükben. Sehol a sült fácán, a malacpecsenye, sehol a fürj almával. Többen sétálnak, mint esznek – biztos csak az előkelőségek ehetnek itt, a többiek nem, nekik valamiért sétálniuk kell.
Lajos évek óta abban a hitben él, hogy minden az övé, (hiszen az állam ő volt) így azonnal a magáénak érezte a fura bálterem tulajdonjogát. Nagyon bejött neki, hogy gyertyák sehol, mégis fényár van. Tükörből is volt dögivel, a tükör pedig az egyik gyengéje.
Az emberek nem hajoltak meg előtte, a nők nem pukedliztek, csak megbámulták, elég tiszteletlenül. Amikor megszólította őket, nagy ívben kikerülték, mert nem értették a franciát, és biztosak voltak benne, hogy a jelmezes faszi mindjárt egy szórólapot fog a markukba nyomni valami olyasmiről, hogy most nyílt egy új francia étterem a harmadikon, vagy „Fejedelmi árleszállítás” van a NewYorkerben, netán francia napokat tart a földszinti Spar.
Amikor Lajos, úgy ahogy megszokta a hirtelen környezetváltozást, elkezdte önmagát adni, majd uralkodósan belemarkolt a Szamos Shop kirakatába, és marcipánnal tömte be a száját. Hiszen neki mindent lehet. Az eladó kislány azonnal sipítozni kezdett, hogy amit a maskarás úr megzabált, lesz szíves kifizetni, vagy kiabál a Tamásnak. Oda-vissza nem értették egymást, Lajosnak a magyar tudása volt slendrián, a csajnak pedig az összes.
Lajos betért a MédiaBoltba, és lenyűgözte a sok nagyképernyős tévé. Biztos volt benne, hogy ezek az „ablakok” a sátánizmus remekei, de akkor is jó volt nézni őket: megtűrt volna egy ilyet, otthon a hálószobájában. Ágyból néznék az asszonnyal és az unokanővérével, aki történetesen ugyanaz a személy volt (vagy ha ő nincs otthon éppen, akkor valamelyik márkinővel). Amikor Lajos a tapitelefonok közé keveredett, először ékszernek vélte őket, majd elkúrt zsebtükörnek. Nem is zavarta őket sokat. Kifele menet XIV. leült a szökőkúthoz. Egyszer csak azt vette észre, hogy gyerekek állnak mellé, az anyjuk pedig lefotózza őket, persze Lajos mindebből csak annyit állapított meg, hogy „az apró, villámló dobozt az arca elé emeli a fehérnép, majd célba vesz vele”. Ha tudta volna, hogy ezzel az ügyes kis szerkezettel mennyit spórolhatott volna az udvari festőkön…! De nem tudta.
Lajos nem vett kosarat a Spar-ban, úgy masírozott be, sokan meg is bámulták. Egészen addig nem keltett nagyobb feltűnést a biztonsági őrök között, amíg el nem kezdte zabálni a zöldségrészlegen a nagy szemű spanyol szőlőt. A szekuritik azonnal rárepültek, és rendre utasították. Azonban Lajos meggyőződéses uralkodói tekintetétől meghunyászkodtak, szelíden karon fogták és vitték a vizsgálati szobába. „A parókás úr nem hajlandó abbahagyni a termékrongálást, és a szőlőben kárt hajtott végre” – ennyi került a jegyzőkönyvbe, mivel se személyije, se mása nem volt, csak Lajos aranya, de az senkinek nem kellett, mert biztosak voltak benne, hogy csokiból vannak. A legfőbb gondot a nyelvi akadály jelentette. Arra hamar rájöttek, hogy a jelmezes férfi szájából gyöngyöző nyelv valószínűleg francia. Szerencsére a Libris kislány a másodikon tudni kicsi francia, tehát fordított nekik. Amikor XIV. beszélni kezdett az államügyekről, az udvari életről, meg az ilyen-olyan örökösödési háborúkról, már mindenki megbizonyosodott az igazságról: a parókás úr tébolyult. Meglépett a diliházból, betört egy jelmezboltba és helo. Vagy valami betépett drogos, aki most egy elég kemény és nemzetközi tripen esik át.
Rendőrt hívtak, de kértek mellé egy mentőkocsit is, ha lehet, kényszerzubbonnyal és sok-sok nyugtatóval.
Amikor a rendőrök befutottak a két markos ápolóval, XIV. Lajos a legjobb pillanatban halványodott el. Végül lassan köddé vált, és teljesen elenyészett a székről, amire ültették.
Visszaolvadt a saját idejébe.
Na, most mit írjon a zsaru úr a jelentésébe? Hát a doki? Megegyeztek abban, hogy itt senki nem ért semmit, ez valami Bermuda-háromszögös dolog, az pedig nem az ő asztaluk, majd mindenki eredt a dolgára.
Ki hitte volna el, hogy a helyes Lajost véletlenül egy időcella ragadta el? És hogy miért pont őt, az abszolutizmus klasszikus képviselőjét, mért nem egy kegyencnőt vagy egy egyszerű földművest ? Hát a fasz tudja, neki is ugyanannyi joga van időviharba kerülni, mint bárki másnak. Meg így, Lajossal sokkal izgalmasabb a történet, mint a Bourbon-házból akárkivel vagy egy kegyvesztett hugenottával.
Azért kicsit lehet ám örülni, hogy nem a Hitlert vagy Mussolinit repítette ide ez a szertelen kozmikus időszellő, ide, a Ringló utca 55-75. alá, mert ők bohókás szédelgés helyett csak balhéztak volna.