Írta: Vaskó Ilona
Mélán ültem a pultnál, kezemben egy pohár alma lével, a fejemben egy kevés alma pálinkával. – Senki ne kérdezze milyen ízű az alma pálinka, mert semmi alma íze nem volt, de bűnös hatása igen.
Kellemes zsibbadtságomban magam elé nézve, egy férfikézre csodálkoztam rá. Először csak az tűnt fel, ahogyan zongorázott. Azt figyeltem milyen sebességgel halad egyik billentyűről a másikra, aztán egyszer csak mást kezdtem látni. Táncoltak az ujjai. Lépegettek, forogtak, hátráltak, és éltek. Olyan sebes táncba fogtak, hogy szemmel nehezen volt követhető. Hogy a pálinka tette? Ó nem hinném. Nem emlékeznék én ilyen jól a jelenetre, amint lágyan, érzékenyen, suhanva érinti a fehér és fekete billentyűket, újabb, és újabb akrobata mutatványba kezdve. Már félóra is eltelhetett, mikor a tánc bűvöletéből, a táncos bűvöletébe estem.
Olyan kecses, hosszú ujjak voltak, hogy tárgyiasulni láttam. Kezdett különválni a gazdájától. Külön akartam látni a zongoristától. Szét akartam szedni, ki akartam elemezni, és csak azokat a dolgokat látni, és érzékelni – beengedni a fejembe, szívembe –, ami valóban tetszik nekem. Gyönyörű kéz volt. Csak táncolt, és táncolt, repült...
A zongorista kezeinek varázslatában elmerülve egyszer csak meghallottam a hangját. Nem beszélt. Énekelt. Először féltékeny lettem a hangra, amiért képes elterelni a figyelmemet arról, ami magával ragadt. Mint egy birtokló szerető kaptam fel a fejem, haragudva a dalnokra. Dühös pillantással kerestem a hang forrását – a szájat –, hogy jelezzem neki, itt ő senki, az ujjak, azok a minden. És ekkor bennem rekedt egy levegővétel. A szája olyan szép volt, amilyet ritkán lát az ember. Ha nem énekel, ha nem zongorázik, ha csak beszél, biztos megkérdeztem volna, hogy végig simíthatok-e rajta. De nem lehetett, csak ámulva, merengőn nézni; látni, amint enyhén szétnyílva megcsillantja fehér gyöngysorait.
...bámultam, ahogy félig nyitva hagyja, amint megnedvesíti nyelvével a felső ajkát, és néztem csodálva, mint egy ostoba bakfis, aki még soha nem volt szerelmes. Elképzeltem, ahogyan csókol, ahogyan bőrömet érinti a száj...
Majd újra a kezeit tekintettem, hogyan táncolnak a zongora billentyűjén. Ezzel töltöttem el hosszú-hosszú órákat. Láttam, amint szeretővé válik a zongora fehér billentyűje a zenész ujjaival, láttam, amint szenvedélyes nászba kezdenek az ajkak a hangokkal.
Hogy ne szedjem szét zongoristámat, vettem a bátorságot, és a szemét kezdtem el kutatni. Nem kellett sokáig várnom, mert ahogyan felemeltem a pillantásom a szájáról, egyenest a szemeibe néztem. Mosolygott a szeme. Huncut, kisfiús mosoly bujkált benne. Tűz és élet. Maga a megtestesült játékosság.
Mindketten elmosolyodtunk.
...távoztam. Hazahoztam magamban egy emléket. Ne tévessze meg ez senkit... Nem a szívemben hoztam haza. Inkább csak amolyan kellemes pillanatnyi varázslatot éltem meg. Ne kérdezze senki ki volt, hogy hívták, hol lakik. Fogalmam sincs. Nem akartam megismerni. Titoknak akartam. Nem akartam beszélni vele, mert féltem elrontja az összhatást. Nem akartam hallani a gondolatait, mert féltem kiderül, nincsenek is neki. Úgy akartam hazahozni őt, hogy varázslat maradhasson. Kellenek a varázslatok. Nagyon kellenek.
