Írta: Szép Szilvia
Kopaszodó fák melletti örökzöldek, felhőktől nem látszó kék ég, kiszínezett falevelek csempézte talaj, esőt álló színes esernyők… Végre az egyik legszínesebb, legmozgékonyabb évszakban sétálhatok egyet, amikor még kellemesen csípi arcomat a hideg. Bár érzem, hogy a közelítő tél még megkívánt volna egy pulcsit, de a mellettem elhaladó fák keltette huzatos őszi levélhullás, a levelek fogócskája elszórakoztat. Olyan, mint ha ismernék az elejtett zsebkendők trükkjét… És lám, nem egy ember veszi fel a színes kendőket. Persze nem adják vissza, hiszen a fák olyan sebesen haladnak el a járdák mellett, hogy nem lehet tudni, ki is az igazi gazdájuk. Ezért nem tehetnek mást, mint elteszik és elkezdik gyűjteni őket...
Érdekes, hogy ez a trükk csak ősszel működik, és hogy én is kizárólag ősszel veszem észre a faleveleket. De nem csupán én vagyok így ezzel. A gyerekek, vagy sokszor a festők nyári rajzain is csak zöld satírozás jelzi helyüket, ám ősszel kirajzolódnak, mindegyik más színt kap. Nem furcsa, hogy olyankor tetszenek a legjobban, amikor kifogy belőlük az élet? Zörgő papírokká válnak, elapad bennük az élet vize. Ilyenkor színes virágokként gyűjtjük őket. Mivel télen nagyon hiányoznak, tavasszal nagyon várjuk zöldellésüket, viszont nyáron, életerejükben mégis elfelejtődnek, és legközelebb újra csak a halotti pompájukra figyelünk fel… A séta közbeni mélázást egy szembejövő nő ízléses narancssárga kabátja és sörösüvegek koccanására emlékeztető zaja zavarja meg. November elseje halottak napja, jut eszembe a nő táskájában meglátott, meghallott mécsesekről…
Régen gyűjtött emlék maradványa már az őszi levélgyűjteményem egyik legrégibb darabja, ami akkor volt a legszínesebb, amikor lehullott. Csak hosszas könyvben hordozás után tettem le, és akkor kezdett el halványulni. A múlékonyságuk miatt szedtem össze őket, és ragasztottam bele az emlékkönyvembe, hogy megnézzem őket minden évben legalább egyszer. Halottak napján mindig, de most már előfordul, hogy az emlékek reinkarnációja és a megszokottal való szembeszállás miatt tavasszal is. A körülöttem élők többsége kidobja őket, és amikor egy évben egyszer kötelességüknek érzik a megemlékezést, akkor próbálnak valamit összeszedni a kitett, elégetett, szél elfújta emlékekből. Nehéz őket újra megtalálni, hisz ők folyton egymást kergetik, előzik, táncoltatják. Mindig az emberben élnek, még ha papírra is feszítjük őket, az utókornak ez már nem emlék, nem egy emberi élet nyoma, nem lesz az már soha színes…
Formájuk mintha sablon alapján készült volna, ám akik ráközelítenek, vagy a születésüktől a lehullásukig közelükben maradnak egészen egyedi, színes napsárga virágnak látják őket nyáron is. A levélgyűjtés nem szezonális. Rájöttem, hogyha életük erejében is ugyanúgy figyelem őket, és ekkor is kitüntetett helyet adok nekik, nem csak elhullásuk után lesznek értékesek. Bár a családfa mindig hoz új hajtásokat, a fa tetejéről lehulló levelek egy idő után eltűnnek… Noha a bátrak az eltűnt idő nyomába erednek , sokszor nem találhatnak mást csak elszíneződött selyemszalagra vagy márványlap közepére írott nevet, ami mögött már nincs semmi. A tartalom, az emlék eltűnt, vagyis hagyták, hogy hadd menjen. Marasztalásuk pedig nem nehéz feladat. Hogyha minden nap meglátjuk és meghalljuk a még élő falevelek susogását, szem- és fültanúi lehetünk az életnek… A lét véges, a lehullott őszi levelek emlékkönyve a temető, melynek hasábjai, sorai, betűi egy-egy élettörténet eltűnt nyomai. Őket a felidézők, a gyűjtögetők éltetik…
A séta közbeni mélázást egy könyvet olvasó bácsi velem való ütközése állította meg. Sugárzó, fiatal arccal kért elnézést, majd tovább ment. Ősz haja nem győzött lobogni utána. Ha csak egy kicsit is lassabb, hajából levélfogó hálót sző az ősz…
