Írta: Balogh Géza
Száraz, ropogós avar borítja az árteret. Tenyérnyi levél vitorlázik, nesztelenül huppan a földre. Diót tallózok Kér alatt, a Szamos partján. Turkálom a zörgő avart, mátyásmadár röppen fel méltatlankodva.
A töltésről messze látni. A túlparton Kérsemjén, mellette mindjárt a sárga tornyos Panyola, sokak szerint a szilvatermesztés igazi központja. Innen származik a penyigei (nemtudom), a boldogasszony, a kék (macskatökű) és a lotyó szilva is, ezekből készítették egy 1867-ből származó irat szerint a „pengőt, a híres szilvalekvárt. Az apró kökényszilvát erősen megfőzik, ezután széles gyalult táblákra kiterjesztik, temérdekebben, hogysem az ökörbőr, ezt magvával körös körül rakják és kiteszik a verőfényre, hogy jól megszáradjon. Azután levonszák a táblárul, mint a bocskorbőrt, s elteszik, mikor szükséges lemetszenek belőle egy darabot és jó ízű fekete levest főznek.”
A túlparti Panyola nem több két becsületes kőhajításnyinál, ám közbül a Szamos, a híd meg Tunyogmatolcsnál. Útba esik hát Fehérgyarmat is, ahol feltétlenül meg kell keresni Bakos Bélát, aki a szatmári gyümölcstermesztés egyik legjelesebb ismerője. Évekig kutatta a régi iratokat, böngészte a százados statisztikákat, vaskos tanulmány vizsgálódásainak gyümölcse. A múlt század elejéről származó Szirmay-krónikát idézi.
− A gyümölcsleadásból származó jövedelem már a múltban is nagy szerepet játszott a Tisza-Szamos környéki ember életében. Szirmay azt írja: „A növényekből ... gyümölcsöknek sokféle nemei, kivált szilváknak és almáknak sokasága, melly Tiszahátról és Szamoshátról szálakon, szekereken a szomszéd Megyékre szállítatik.
Kormos almák mint ízekre, mint tartósságra nézve leginkább dicsértetnek, szilvákból pedig sok és jó pálinka égettetik, aszalva is árultatnak . . .” A szabadságharc bukását követő idők kedvezőtlen adópolitikája miatt viszont nagymértékben visszaesett a gyümölcstermesztés jövedelmezősége. A gyümölcsösért például a szántóhoz képest háromszor nagyobb adót kellett fizetni, aztán érthető, hogy többfelé kiirtották a lankákat, a megmaradtakat is alig gondozták.
Ragyog az októberi nap, Panyola főutcáján teremtett lelket sem látni. Amerre csak néz az ember, mindenütt alma meg alma, persze jonatán, meg delicsesz. Hova tűntek a régi fajták, pedig milyen jó ízű még a nevüket is sorolni: Magyarkormos, Masánszki, Szeicska, Bonyik, Törökbálint, Kenézpíros, Darutóvári, Beregisóvári . . .
A kapuk, kisajtók zárva, lent a kertekben, kint a határban szorgoskodik a falu. Szabó Miklóséknál azonban enged a zár, kiskutya ugat, s jön a gazda, kalapja csáléra állítva. Almát szed a család, itt vannak a rokonok is. Jó hete folyik a szüret, de van még munka bőven, pedig nem nagy ez a kert, negyven almafa sincs talán benne. .
− Nem akarnak egy kis pénzt keresni? − somolyog. − Úgy látom jó erőben vannak, leverhetnék a diófámat! Én már nem merek rámászni.
− Majd leverik a varjak . . .
− Mit, a diót!? Becsesebb az almánál!
− A szilvánál is? − Ráncba szalad a homloka. − A szilvát ne bántsák. Abban mi sosem csalódtunk.
A kert hosszú, keskeny, zsúfolva fiatal almafákkal. Az ágak rogyadoznak a rengeteg alma alatt, mert ha búzát nem is terem nagyon a föld, a fák ontják a gyümölcsöt. Az erdélyi klímához hasonló hűvös, nedves tájon különlegesen jó a szilva, alma, dió íze. Tudták ezt a régi öregek is, hiteles lehet hát − mint Bakos Béla is írja − a szóbeszéd, miszerint Jókai Mór is elragadtatással beszélt az itteni gyümölcskultúráról. Domahidy András vendégeként járt ezen a tájon, s állítólag az Aranyember című regényében szereplő Senki-szigetéhez a szamossályi lankák adták a mintát.
Érdemes fellapozni a régi iratokat is. 1895-ben volt az első komoly, Magyarország egészére kiterjedő gyümölcsfa-összeírás, melyből kiderül, hogy a Tisza-Szamos-közben találhattuk az ország, valamint a megye gyümölcsfaállományának 1,1, illetve 23 százalékát. Összesen 230 ezer 306 gyümölcsfát számláltak ekkor − az adatokat persze csak fenntartással fogadhatjuk el, hiszen az adóztatástól való félelem miatt jó néhányan a valós számoknál kevesebbet vallottak be, irányadónak azonban megteszi melynek hatvanhét százalékát a szilva tette ki. Száz hektárra átlagosan 223 jutott, ez csaknem háromszorosa volt az országos átlagnak.
És a szilvafák száma azóta csak növekszik. 1935-ben például 212 ezer 688 darabot találtak belőlük, harminchat évvel később pedig hajszál híján háromszázezret. Mára azonban az alma vette át a vezető szerepet itt is, de nem annyira, hogy megszűnt volna a szilvakultusz a fekete földön.
− Bár ki tudja? Elurasodott már az emberek gyomra − legyint Panyola leghíresebb szilvát aszaló asszonya, Bódor Imréné. − Pálinkát főzetne belőle, bezzeg valamikor . . . Annyi ételt tudtunk mi készíteni a szilvából, még felsorolni is sok lenne.
Ette a szegény ember gyümölcsét a nép nyersen is sokan ebéd gyanánt, s jó volt, ha vághattak hozzá egy karéj kenyeret − de a legtöbb aszalva fogyott. Az aszalók lent álltak a kertben, úgy mint itt Bódoréknál.
Egymás ágaiba kapaszkodó almafák között bujkálunk. Aztán hirtelen megszakad az „erdő”, néhány diófa tűnik elő, meg az aszaló a kerítés mellett. Szabályos kis házikó, fala vályogból, féleresszel, itt áll az üstház is.
− Én építettem a fiammal, hetvenben, az árvíz után − mondja Bódor Imre, s kinyitja az aszaló ajtaját.
Nem sokat látni persze, hiszen sötét van bent, mint az üst fenekén, de annyit igen, hogy a nagy ágasokon tepsiszerű kasok feküsznek. A gazda kihúz egyet, vesszőből fonták.
− Erre rakjuk a nyers szilvát. Előtte befűtök, s kezdődhet az aszalás.
A fűzfavesszők feketék, megfogta már őket az idő, a füst, meg a gyümölcs kicsorduló leve.
− Hány mázsát aszaltak már benne?
− Ki tudja? Nem számoltuk. Az idén úgy öt-hat mázsát. Tudják hogy van ez... Az ember nemcsak magának aszal. Sőt, az marad utoljára. Jönnek még a falu túlsó végéről is, hogy Imre bácsi, Vilma néni, lenne egy kis szilvám… Így aztán a mienk utoljára marad.
− Van még aszaló ezen kívül Panyolán?
− Talán egy. Nem úgy mint régen. De jött a hetvenes árvíz, a házakkal együtt elsodorta mindet.
Nézzük az új, mégis ki tudja hány száz éves épületet. Mert ilyenek lehettek a régi, vert falú aszalók is. Igaz, nemigen találni ma már egyetlen egyet sem belőlük egész Szatmárban, hiszen az árvíz óta hatalmasat változott itt a világ. Villasorok épültek, de az öreg csűrökre, sütőkre, kemencékre, deszkakamrákra kinek van már szüksége? Elvitte őket a víz, az új házak építői talán már az emléküket sem őrzik. Legfeljebb néhány idősebb ember, mint Bódor Imréék is, akik a régi aszaló helyett újat húztak a kert közepén.
− Nagy munka ez, talán el sem hiszik. Egy hétig aszalódik benne a szilva, éjjel-nappal talpon kell lenni mellette. Különben odaég.
− Mivel fűtenek?
− Fával. Jó vastag hasábokkal. Szegény apám, ha látná . . . Akkor megtette a rőzse, a gally, de még a csutkaízék is. Nagyobb becsülete volt akkor a fának, hogysem azzal fűtsék a sütőt vagy az aszalót.
− Melyik szilvát szeretik a legjobban?
− A nemtudomot. De jó a berbencei, meg a lószemű is. Csak a tűzön legyen az ember szeme.
Állunk a diófák alatt, ahol dehogy van még vége a kertnek. Csak itt kezdődik igazán! Végig a mezsgyén hatalmasra nőtt szilvafák, az utolsót már nem is látni. A gyümölcsöt már leverték, hullik a levél is. Hogy jövőre új nőjön a helyükbe, hogy újra fűteni lehessen az aszalókat. Vajon meddig füstöl még a kéményük . . . ?
Rotyog a cibere, hamarosan kész a penyigei szilvalekvár. Kőrösi Miklósné kezében most merőkanállal. Máskor tollal. Ő írta a Szatmári kóstoló című könyvet. (Penyigéért Kulturális Egyesület 2008.)
