Tárcán kínálom

Írta: Somorčík Sz. Rozália


− Egy páciens fekszik nálunk. Azt állítja, magától kapott kankót.
Valaki közelített feléjük, talán egy ügyfél, futott át az agyán, de elvakította a fény, ami a bejárati ajtó nyílásakor a nő háta mögötti szűk folyosót megvilágította.
A vécé ajtajának üvege hirtelen elsötétedett− Ivonka jött ki a maga szórakozott törtetésével.
Akkor ez már kettő, aki hallotta− állapította meg.
Hirtelen szorítani kezdte a tér, pedig közte és a nő között− csak a keresztnevét értette, Agáta−, jó egy méter volt, közelebb lépett hozzá, hátha jön még valaki.
***
Fél órás keresés után álltak meg egy lejtőn a két falu között.
Neki mindegy volt az egész, hisz szerelmes volt, de a fiúnak nem, azért választotta az utat, ahol mások is láthatják. Óvatos volt, mintha tanúkat keresne, ő ezt nem is akarja igazán.
Nem ment az egész, mert Milán rángatózott közben, féltette a kocsit. Apjától kölcsönözte szombatonként.
De, ha már itt vagyunk − gondolta a lány −, csak lesz valami.
Próbálta cirógatni a hajával, ahogy fölé hajolt, nem vetkőztek le, csak szabaddá tették azt, amit kellett.
Végre behatolt, de ahogy ő rányomta magát, fájt. Érezte, a teste, vagyishogy a lyuk, ahová benyomult, ezt nem kívánta, de a bőre, a gyomra, a mellei alatti rekesz igen. Meg már itt volt az ideje.
Utálta, ha a seggét markolászták: − Szűz vagy még?
***
Nézte a nő arcát, közben a falat látta a vécében, amire nemrég papírt ragasztott, mert valaki rendszeresen rákente a taknyát. Ezt az undorító falat látta, hiába volt rajta a friss papír.
− Velem kell jönnie.
− Jó, szólok a főnöknek.
Lebegett a saját teste felett, ahogy a kabátjáért ment. A folyosón enyhe ködként gomolygott a cigifüst − csak azon az egy nyavalyás ajtón lehet szellőztetni−, köhögött bele a saját remegésébe.
Haladtak egymás mellett. Néha maga elé engedte a nőt, inkább, minthogy őt nézze hátulról.
Azokon az utcákon mentek, amerre ő jött reggel. Hideg volt. Olyan volt az egész tél, mint egy befagyott húsleves, kicsit sárgás, nem áttetsző, benne színes, fagyott zöldségekkel. Ilyenek voltak az emberek ezen a télen a hó nélküli, síkos, rögtön odafagyó valóságban −, színes kabátjaikban mereven közlekedtek. Neki ez megfelelt, mert nem volt pénze csizmára, félcipőben járt, az sem volt bőr.
Fekete, bő, poliészter nadrágja, mint egy cső, úgy mozdult rajta ide-oda. Nedves lett a bugyijában a szégyentől, a nyári vágytól. A hajlatokban, az ajkak mellett az izzadtság hűtötte még jobban.
Nagyon félt, nem értette az egészet.
− Szörnyű hideg van − próbált beszélgetni a nővel.
***
Fájt, ahogy belenyomta azt a kacsát.
− Au!
− Akkor auzott volna, mikor csinálta, most nem lenne itt! − a festett doktornő hátát látta, de az arcát képzelte hozzá.
− Picsa! − mondta magában.
− Értesítjük az eredményről − énekelte a nő, máshová tartozását mutatva.
***
Megvárta Milánt a gimnázium lépcsőjén. Egy óra tízkor csengettek ki a hatodik óráról.
− Szeretnék veled beszélni. Menjünk a Vendelhez.
− Jó.
Bécsi kávét ittak. Milán gazdag gyerek volt, egy évvel fiatalabb nála. A zenéről beszélgettek.
− Vannak új lemezeid? −
− Aha − egy pillanatra a lány szemébe nézett −, mit is akartál kérdezni? Be volt szarva.
− Tulajdonképpen semmit.
− Tényleg? Ezért vártál?
− Igen. Szerettelek volna látni.
Este a fürdőszobában, a szappanos vízbe beleképzelte a szétáradó vért − ha beteg lesz, felvágja az ereit.
***
− Tudod, hogy a Boris miért ment el Prágába a gimi után?
− Nem.
− A bátyja, a középső, kiverte a fogait. Állítólag kankós volt − mesélte neki az anyja egy vasárnap délelőtt, közben a tésztát szűrte le éppen.
Ő a kicsinyt a karjaiban tartotta, ringatta, a foga jött, pár napja nyűgös volt szegény.
Hallgatta, ahogy az anyja színezi a történetet, amit az Ambrus bácsitól tudott, mert annak a lánya volt főnővér a bőrgyógyászaton, onnan tudta.
Nem szólt egy árva kukkot sem, csak mosolygott a gyerekre, és közben elképzelte, ahogy valaki az ő nevében kefél.