Tárcán kínálom

Ez a mostani Mihály-napi vásár — úgy láttam — jóval nagyobb, mint az eddigiek voltak. A Böszörményi úton lassan már túlmegy az Agráregyetemen, befordul a Bolyaira, az Akadémia útra, és még így is egymás tyúkszemét tapossák az emberek. Ki gondolná, hogy még a 21. században is ekkora bazár lehet Debrecenben. A végeláthatatlan bútoros sátrak, giccsparádék, bóvliárusok között itt-ott megcsillant a régmúlt vásárok hangulata is. A vásár eme részének legnépszerűbb figurája volt az az ember, aki az én figyelmemet is felkeltette.
A korához leginkább közel lévő asszonyságok csodálták hatalmas, tömött bajszát, amely ugyan meglehetősen sárga volt a dohánytól, pederni azonban hatalmasakat lehetett rajta. Fején barna kalap, makkos fityegővel, vállán pedig kissé viharvert, vastag vászonból való, esőmentes kabát. Az időjárás kissé elvette ugyan a sokadalom hangulatát, az öreg azonban kifogyhatatlan jókedvvel kommendálta a körülötte lévő vesszőkosarakat. Volt belőlük mindenféle. Sima füles kosár, amely nélkülözhetetlen egy háztartásban, karra való, azzal lehet a piacra menni, de még fedeles is, amelyből a macska nem tudja kilopni, amit beléje raknak. A nagy halmot vesszőseprűk szegélyezték.
— Vigyék, asszonyok, vigyék... — rikkantott hangosakat a nagybajuszú. — Fogja csak meg, fogja! Ilyen keményet úgyis régen fogott már. Ez eltart a halála napjáig, fiatalasszony! — fordult oda az egyik bizonytalan bámészkodóhoz.
A fiatalasszony lehetett vagy hatvanéves, de a világért sem igazította volna ki a vén gavallért. Nemigen kosarat venni jött a vásárba, de percek óta gusztálgatta a kisebbeket is, meg a nagyobbakat. Szemmel láthatóan közeledett ahhoz a ponthoz, amikor ráébred: nem mehet haza kosár nélkül.
Ám ekkor új fordulatot vettek az események. Beállt a körbe egy illető, akinek szintén hatalmas, tömött bajusza volt, amelyet a dohány sárgára cserzett. Kalapja makkos fityegős, a kabátja pedig zöld, kissé viharvert, esőmentes. Ez az ember kosarat jött venni.
Megnézték egymást. Mintha tükörben álltak volna. Kosaras emberünk folytatta a már említett „fiatalasszony” puhítását, de lopva hasonmására pillantgatott. Az pedig kezébe vette az egyik kosarat, vastag körmével pattintgatni kezdte a vesszőkről a kérget. Az így lemeztelenített részeken fehéren villant elő a fűz szűz teste.
— Ez a ficfa nyers volt — mondta, és megvetően visszatette a többi közé. A kezébe vett egy másikat, és azt is szakértő szemmel, mozdulatokkal kezdte mustrálgatni. A tulajdonos kissé megijedt, látva, hogy itt rontják az üzletét.
— Ez magának nyers? Nézze meg, még a bőr is lejött az ujjamról, ahogy fontam, a körmöm meg teljesen behasadt — szállt szembe bajuszos a bajuszossal. A kosaras bizonytalanul pillantott szét, támogató tekinteteket keresve.
— Mert gyengén fogja a vesszőt — mondta a vevő nyugodtan. Az előbbi asszonyság arca is teljesen elbizonytalanodott. Az erős kezekben a kosár keservesen nyekeregve hajladozott.
— Hogy adja?— hangzott a tárgyra térő kérdés.
— Azt hatszázért — mondta a körmét fájlaló minden meggyőződés nélkül. Mikor látta, hogy talán sok, magyarázkodni kezdett. — Tudja, mennyi munkám van nekem ezzel? Fél napig is eltart egy-egy... Nagyon kell erre ügyelni.
— Ha a kosarát akarja eladni, ne magát dicsérje — fordult sarkon körmön font kosárfonónk vevője. A „fiatalasszony” pedig ekkor már fakanalakat gusztálgatott két lépéssel odébb, egy cigányasszony előtt. Ügyet sem vetett az előbb még megcsodált gavallérra, a kosaraira.