Tárcán kínálom

Alapító szerkesztő: Ésik Sándor Társszerkesztő: Standovár Ágota Tárcáink célja nem csak az olvasó szórakoztatása, személyes jellegű műfaj. Az ilyen írásokat egy régi-vágású újságban a lap alján hozták, desszertként a vonal feletti nehezen emészthető cikkekhez. Az itt közölt darabokhoz tehát képzeljen hozzá az olvasó egy színvonalas sajtóterméket alapos elemzésekkel, tényfeltáró, leleplező riportokkal. Vagy ne... ******************************Kattintson a Címkék után a szerző nevére és olvasson a blogban korábban megjelent műveiből!

Címkék

andré ilona-ibolya (5) antal anikó (16) arany piroska (6) balku lászló (9) balogh adrienn (1) balogh géza (25) baracsi endre (1) béke zsanett (1) bódi katalin (20) boldogh dezső (1) borbély balázs (3) b tóth klári (21) csabai lászló (10) csengődi péter (44) cserbakőy levente (8) csupor béla (2) czimbula novák ibolya (3) dávid józsef (4) deák-takács szilvia (3) debreczeny györgy (7) dinók zoltán (9) dunai andrea (2) ésik sándor (54) farkas józsef (1) farkas molnár péter (17) fehér noémi (1) filip tamás (1) fülöp gábor (4) gaálné lőrinczi éva (3) galambos lajos (1) gáspár ferenc (1) habony gábor (6) hajdú erika (5) hajdu sára (1) hargitai ildikó (4) hornyik anna (1) huba ildikó (2) illés zoltán (12) janáky marianna (2) jónás ágnes (1) juhász zsuzsanna (3) k. rados marcella (2) kácsor zsolt (6) kántor zsolt (15) karádi zsolt (5) kecskeméti zsuzsa (8) kiser edina (13) kiss gréta henriett (1) kiss péter (1) kis mezei katalin (2) koch zsófia (1) kovács kinga (1) kováts judit (3) köves istván (1) kukuts csilla (3) kulcsár (1) kulcsár attila (68) ladányi fedák enikő (1) lajtos nóra (5) lampl zsuzsanna (7) láng judit (1) m. szlávik tünde (47) margittai h. ágnes (8) merényi krisztián (1) mirtse zsuzsa (5) molnár péter (29) mórotz krisztina (4) nagy (1) nagy farkas dudás erika (13) nagy istván attila (1) nagy norbert (1) nagy zsuka (5) nyolcas józsef (1) oláh andrás (3) onderó szilárd (1) onder csaba (1) orbók ildikó (2) ozsváth sándor (40) pataki zsuzsanna (1) pénzes ottó (1) péter béla (13) petrozsényi nagy pál (26) piro m. péter (8) piró m. péter (1) rácz lilian (2) rácz tibor (1) radnó györgy (13) réti jános (14) rimóczi lászló (14) rusai márta (1) ruszó marietta (1) seres ernő (3) simon adri (3) somorčík sz. rozália (27) sonkoly istván (1) standovár ágota (14) szakonyi gabriella (1) szalóki emese (1) szeifert natália (3) székely-nagy gábor (1) széll zsófia (2) szép szilvia (3) szilágyi erzsébet (2) szilágyi rohini (1) szőke imre (5) szombati gréta (4) szondi erika (2) szuhár csilla (1) t. ágoston lászló (1) tamás tímea (2) tornyi ferenc (10) turányi tamás (21) vajdics krisztina (5) váradi andrás (3) vaskó ilona (30) venyige sándor (3) veres roland (2) zajácz d zoltán (4) zápor györgy (9) zilahy tamás (5) zoltay lívia (1) attila (1) zsuka (1) Címkefelhő

Tárcáink kedvelői a nagyvilágban

Friss topikok

  • M Szlávik Tünde: A huncut rigmus megfejtése maga is magyarázatra szorul: az esztováta (eszteváta, osztováta) olyan ... (2021.09.25. 17:23) A régi öregek, avagy pajzán történetek
  • Arany Piroska: Isten éltessen Vaskó Ilona! Nagyon tetszik a születésnapi monológod! Nekem is mostanában lesz az ... (2021.02.12. 11:37) Február tizenegy
  • csokosszaju: szia, mit tudsz Hófehérkéről? (2020.09.27. 23:02) Az örök menyasszony
  • bohmjo: Ez nagyon jó! Ahogyan a szavak és tettek újra és újra teljesen új értéket és hangulatot kapnak, a... (2020.09.05. 15:01) Tivadar
  • M Szlávik Tünde: @Farkas Molnár Péter: Köszönöm, Péter! Tárcát is hozhatnál magaddal... :) (2020.08.16. 16:46) Majom a köszörűkövön

Linkblog

Most olvassák

Életkép, vázlat, rajz, csevej... M. Szlávik Tünde blogja

2012.09.16. 18:00 Ésik

Csempészurna

Címkék: juhász zsuzsanna

Írta: Juhász Zsuzsanna

 
Mi van? Hogy is van? Hogy visszacsempészik a rokonok a halottjukat a temetőbe?  Hát mit csináljanak vele?
A halott a temetőbe való. Igaz, haza is vihetnék őt. De ott még nem tartanak. Szegénynek szegények ugyan, temetésre már nem telik. Hamvasztásra még csak-csak, de urnafalba helyezésre és cécóra, esetleg papra vagy valakire, aki csak úgy elmondaná a halotti beszédet, vagy legalább néhány keresetlen szót, arra már nincs pénz.
Pedig a halottnak jólesne, jólesne, ha láthatná, tudhatná, hogy nem élt hiába. Hogy legalább egyszer az életben valaki veszi őérte a fáradságot, és utánanéz, utánakérdez, sorra veszi minden jó cselekedetét, minden jóságát az életútjának. Hogy az itt maradók tanulhassanak belőle, ha akarnak, és reménnyel töltekezzenek belőle, hogy bárhogy is van, bárki is vagy, egyszer eljön neked is a pillanat, amikor nem szidnak, nem kritizálnak, nem elégedetlenkednek veled, nem el- és megítélnek, hanem azt, és csak azt veszik számba, ami jó volt tebelőled. És megköszönik szépen, meg a rokonok, barátok és ismerősök, hogy voltál, és hogy apa voltál, anya voltál, mérnök voltál, vagy egy nagy lóf…sz voltál csak, igaz, de akkor is ismertek és szerettek, mert olyan hitelesen, olyan naivul, szinte bájosan voltál az, hogy szerettek érte. Mert tanulság voltál úgy is, hogy az voltál, tanítása annak, hogyan lehet jól, igazán jól, teljesen elbaltázni ezt a jó kis emberi életet, ami tele lehetett volna sikerekkel, de nem lett tele mégsem. Szóval, ahogy tán az arabok szerint minden nap jó nap a halálra, énszerintem minden halott jó, megfelelő alany a gyászbeszédre, arra, hogy valaki egyszer, legalább egy órán át őróla beszéljen az egybegyűlteknek. Hogy valaki átsegítse őt innen oda, segítsen neki leválni rólunk, az élőkről, hogy nyugalmat találjon odaát, és segítse az élőket is, hogy nyugalmat találjanak ideát a szerettük (utáltuk, megvetettük, kisemmizettük, balekjuk, családi fekete bárányuk) nélkül.
Vagy nem ettől halott a halott? Nem a gyászbeszédtől? Hisz a keresztelőkor, barmicvokor csak nevet kapunk és bizalmat, hogy jó keresztények, csoporttagok, családtagok, hazafiak stb. leszünk, és ha meghalunk, helyettünk adnak számot arról, hogy beváltottuk-e a reményeket vagy sem, s ha van, van-e, található-e mentség minekünk, tehettek volna-e értünk még valamit mások, hogy jó, vagy csak egy jobb, kicsivel is jobb úton maradjunk, míg éltünk.
Vagy nem? Nem utolsó ítélet is egyben a gyászbeszéd? Az ember ítélete embertársa fölött, aki bár halott, de azért még ember, az ember halottja, az egésznek a halottja, az emberiség halottja. S ha így van, mi a halott ember temetés, gyászbeszéd nélkül?
Nézem hát az urnát a tv-ben, a temetőbe visszacsempészett, egy temetőbe belopott urnát. Az embert, akit elhamvasztatott a családja, de akit aztán pénztelenségből visszacsempésztek mégis. Nézem, nézem ezt a fura, eleddig ismeretlen csempészárut, ezt a műanyagba zárt emberi hamvat. Ezt a családnak mégis drága árut, ami attól értékes, hogy jó nagyot lehet spórolni rajta, és megértem a családot. És együttérzek vele, és a szegény rendőrrel is, aki nem tud mit kezdeni a nyomozati anyaggal, s akinek csak a kezét mutatják a riportban.
És figyelem a kezet, és elsimulok közben, ahogy most felidézem magamban. Nem háborgok már azon, hogy temetőink mennyire szegények, hogy évszázadok (talán kettő) óta csak a halottat dugjuk a föld alá pőrén, azaz csak ruhát adunk neki és koporsót, semmi tárgyat, semmi feltárni, elgondolkodni, vizsgálni valót a jövő régészének, antropológusának. Nem háborgok már, hogy mennyire felelőtlen, öntudatlan halók vagyunk, mert nem gondolunk arra, hogy egyszer ősei, ősemberei leszünk a jövő, a távoli, a nagyon távoli jövő emberének. S eszünkbe se jut segíteni őt, hogy ismerjen, megismerjen bennünket. Hogy kik voltunk, mit tartottunk fontosnak. Mi volt a munkatárgyunk, ekénk vagy üllőnk vagy mifenénk, és mi volt a dísztárgyunk, mit és miért tartottunk szépnek? És kerestük-e az egyensúlyt, a békét, a szentséges állapotot ott, kint a világban, és itt bent, a lelkünkben?
Mert nem ez, nem ez volt-e mindig a legfontosabb? Hogy annyi villám, kibillenés, egyensúlyvesztés után újra és újra nekilássunk a béke teremtésének a tárgyi, társadalmi, lelki egyensúly megtalálásának. Nem ez? Nem ez a törekvés ívelt át az emberiség fölött évszázadok, évezredek óta? Hogy ami van, az ugyan mire van? Nem azért bökdösi, forgatja, vizslatja az ember a valóságot kíváncsian, nem azért lett ez a faj kíváncsi, a legkíváncsibb minden faj közt, hogy aztán, de csak aztán, mint sapiens, mint gondolkodó lény, döntsön? Eldöntse, hogy az, amit bökdös, vizslat, mikroszkóp alá tesz, számítógépbe lök, amit megszámol, megfest, felnagyít, azt válaszba kiírja, mire való? A háborgására van-e, vagy a békéjére? Testi-lelki, anyagi-társadalmi békét hoz-e neki, vagy olyan lesz, mint anno, ősi villám. A félelmetes, az égből jövő, ami aztán megismerve, megszelídítve tűz lett, jótékony, áldott szent tűz. Meleget, puha húst adó valami.
És a csempészurna ugyan mivégre van? Elítélhetem-e én a szegény, spórolós családot, a gazdagot, ami még így is, még halottján is spórol? Ugyan ki vagyok én, hogy elítélhessek bárkit is? Dolgom-e ez énnekem?
Vagy jobban teszem, ha emlékezem a nyomozó hatóság névtelen kezére? A kíváncsi kézre, az örök kézre, ami felfordította az urnára ragasztott papírt. Ami egy kép volt, egy régi vagy friss többemberes fotó. Tán a halottról és arról, aki visszacsempészte őt, a helyére tette, oda ahova a csempész szíve, hite szerint való volt. (mert végül is haza is vihette volna szerettét.)
És a kéz csak egy pillanatra fordította fel a képet, aztán gyorsan visszahajtotta. Gyorsan, emberségesen, mint aki tudja, a kezében, zsigereiben érzi, hogy nem neki szánták.
Hogy ha tovább nézi, hasonlóvá lesz a sírrablókhoz, sírgyalázókhoz. S ezért valami ősi, rutin Tiszteletből visszafordította gyorsan, mert a kép színével lefelé volt ragasztva. Istenem, elzárva, elzárva szépen a külvilág szemétől. Mintha az a kép a hantja lett volna, a földje, takarója az aprócska műanyag koporsónak.
És a kéz még simított is egyet rajta. Szépen, emberségesen, s én mindent láttam, és azok is, akik éppen a híradót nézték. S ezért már semmi kedvem háborogni, mert így ez az ember mégis el lett temetve. A rendőri kéz volt a papja, halotti beszédének tartója, megemlékezője, gyászhuszára és sírásója is egyben, és legközelebbi hozzátartozója is. Talán kénytelen-kelletlen, de ez akkor is így esett. Ez a temetés akkor is így lett meg, de meglett. És az egybegyűltek mi voltunk, mi, bár gyors, tán félperces temetés volt. De az volt mégis, a kéz által, az utolsó simítás által az urnán.
És hát nem is háborognék én most már, de azért mégis? Ugyan kinek a halottja  a halott, ha nincsen pénz az utolsó út kíséretére, hogy elkísérjük a megboldogultat utolsó útjára? És fontosabb-e az út végén a hova? Vagy inkább a honnan a lényeges? Az, ami per pillanat itt van?
Mert megmondom őszintén, nekem most semmi kedvem se lenne meghalni itt, ha ez ilyen macerás, már-már gennyes dolog. Ha olyannyira kiszámíthatatlan, mi lesz az én, most még élő, de alapjában dögnek való húsommal? Mert fogalmam sincs, anyám honnan, kitől vette a mondást, hogy „ha él, urának, ha döglik, kutyának”, de ez nekem akkor is ijesztő volt, és most is az. Bátor gyerek voltam mindig, de erre a mondásra rákérdezni sose mertem akkor se, bár értettem, hogyne értettem volna, mert apai ágon elég okos gyerekek születtek.
No de mégis, akkor is, ugyan kié az emberi … döghús anyám mondása szerint? Mert a kutyának adni, azt azért mégse. Inkább temessük egymást, gyerekek, együtt a tévében, aztán utánunk a vízözön. Jöhet a folyó, a szél, a sivatag, a bármi. Az utolsó pillantás után, amit ránk vetnek cca félmillióan. Nem olyan rossz ez, na. És prostira, frenetikusan, felajzóan olcsóóó!
Mert én bevallom őszintén, vannak. Vannak, akik tán nagyon, közepesen, vagy csak egy kicsikét szeretnek engem, de egy sincs, egyetlen egy se köztük, akinek volna egy temetésnyi dugipénze, amit rám szánhatna esetleg.
S így és ezért nekem most alávaló bűn lenne meghalni.
(Hát azért nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyesmi fog engem legfőképp életben tartani.)
Bár én eddig is úgy tudtam, a felém áradó szeretetnek kellene engem mozgásban tartani, igen, anyám a szeretetről sose beszélt, csak csinálta nap mint nap. És leginkább szívvel, kedvvel tette, amit tett. S csak ha beteg volt, akkor emlegette magára vonatkoztatva a kutyatápot, mint lehetséges utat innen, oda, de nem szomorúan, nem döbbenten, nem fanyarul, nem reaktív depisen, nem is nevetve, nem. Csak úgy.
Mellékesen. A betegség, a nátha, a vírus, az ízületi rosszabbodás stb. velejárójaként. A halált, csak úgy. Mellékesen, ami csak így, lazán, hozzá van csapva az élethez. Amit a Nagy Hentes valamikor hozzácsapott a húsboltban az emberhúshoz. A halált, mint mócsingot.
Zsíros mifenét, na!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://tarcankinalom.blog.hu/api/trackback/id/tr754779722

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása