Írta: Váradi András
Évtizedekkel a Balaton-parti kútásás után Haydnnak ismét kútásó után kellett néznie. A Balaton-felvidéki présházához egy mély, de már kiapadt köveskút is tartozott. Ezt szerette volna Haydn életre kelteni. Egy idősebb kútfúró mestert ajánlottak neki, másnap kora reggel meghozták a háromlábú állványt, az orsót és a csigát, na meg a mestert. A kút vizsgálata hamar lezajlott: megállapította, hogy a kutat valamikor már mélyítették, mégpedig rendkívül szakszerűtlenül, ezért sajnos ezen a kúton segíteni nem lehet. Kicsit még diskuráltak, majd hívták telefonon a fuvarost, de ő még nem ért rá, hogy hazavigye a mestert. Emberünk eleinte ezt nem bánta, a sonka és a pohár borok társaságában egyre beszédesebb lett, de kizárólag a feleségéről beszélt, akit rajongásig szeretett. Mondókájából egy nehezen mozgó, terebélyes asszony képe bontakozott ki, akit a kútfúró szerelmetes ápolása vett körül: „én a drágámnak minden reggel megcsinálom a szalonnás rántottáját, ha adódik, akkor lecsósan, és bekeverem neki a liter vörösbort a liter kólával, mert azt issza napközben, amikor én külső munkán vagyok.”
Egy idő után fészkelődni kezdett, majd kibökte, hogy ő bizony hazamenne már a kedveséhez, a „mámimhoz” mondta, és kérlelően nézett Haydnra, akinek az autója ott állt a ház előtt. Ahogy elindultak, a mester egyre izgatottabb lett: „lehet, hogy kint vár a ház előtt, pedig olyan nehezére esik a járás” – sóhajtotta. Ahogy a faluja szélére értek már szinte ugrált az ülésben: „biztosan ott lesz, igen, odanézzen, ott áll a ház sarkánál.”
Haydn még életében ennyire kövér, ennyire formáját vesztett embert nem látott, valóságos csoda volt, hogy állni tudott a lábán, pontosabban részben a ház falának dőlve, részben a járókeretre támaszkodva állt ott az asszony. Lábán szétfeszült a posztópapucs, valószínűtlenül óriási karjai mint a teknőből kidagadó nyers lisztes tészta. Haydn épphogy csak megállt, a kútfúró már ugrott is ki a kocsiból: „Mámikám”, és ölelte, csókolta az asszonyát. Haydn rögtön továbbindult. Semmiképpen nem akarta megzavarni az idillt. Aztán hazafelé vezetve felnézett az égre. A habfehér bárányfelhők mind a mámi karját formázták. Hrabal, gondolta, Hrabal.
*
2006 kora őszén Budapesten elszabadult a pokol. Mindez akár hidegen is hagyhatta volna Haydnt (nem hagyta), de egy váratlan telefonhívásból kiderült, hogy még ha akarná, sem dughatná homokba a fejét. A Kossuth téren, ahol az ország parlamentje áll ugyanis a bázisdemokrácia szép példájaként egy nagyméretű kartonpapírral borított táblát tettek ki a „Pusztuljanak a nemzetáruló zsidó újságírók” felirattal, majd alatta nevek sorakoztak, köztük Haydn feleségének a neve is. Haydnnak nem maradt egy perc ideje sem a gondolkozásra, mert legkisebbik lánya nagyon határozottan jelentette ki, hogy azonnal odamegy. „Veled megyek” – mondta Haydn.
A közelben parkoltak, és a Rákóczi szobor felől sétáltak be a térre. A látvány és a szag-, pontosabban bűzélmény váratlanul érte őket. A Kossuth téren hetek óta „demonstrálók” a bokrok alatt végezték el szükségleteiket, a vacak sátrak, szemétből összetákolt bódék előtt mosdatlan, részegnek látszó, a politikai öntudat meglehetős alacsony fokát sugalló emberek bóklásztak. Haydnék elég hamar megtalálták az óriási kartonlapot. Azon ismert médiaszemélyiségek, szociológusok, Haydn által nagyra becsült gondolkodók nevei. És igen, gyermekeinek anyja is, név szerint. A gyengébbek kedvéért valaki egy kis akasztófát is odarajzolt. Idegesen néztek egymásra legkisebb lányával. A lány pengeélesre összeszorított ajkai óriási feszültségről tanúskodtak. Haydn lefényképezte a táblát. Lánya pedig nyugodt, kimért léptekkel odament, és kezébe vette a spárgával kikötött vastag filctollat. Az íróeszköz szemlátomást a bázisdemokrácia egyik fontos szerszáma volt, amellyel újabb neveket lehetett írni a listához. A gyerek levette a kupakot, a papírhoz lépett, és akkurátus mozdulatokkal kifirkálta az édesanyja nevét. Ekkor már egy kisebb csoport állt a hátuk mögött – nyílván arra számítva, hogy újabb név kerül a listára.
Haydn még egy fotót készített, majd sarkon fordultak, és egymás kezét fogva határozott léptekkel elindultak. A demonstrálók csoportja szó nélkül nyitott utat nekik. Ők pedig szó nélkül ballagtak el az autójukig, szó nélkül mentek hazáig, és csak otthon ölelték meg egymást. Szó nélkül.
*
Haydn már elmúlt harminc, amikor életében először, 1980-ban eljutott Londonba. Lenyűgözte a város lüktető tempója, a szabadság ritkán érzett eufórikus élménye. Az sem zavarta, hogy meglehetősen lapos pénztárcával a zsebében járta a várost. Kora este céltalanul bámészkodva lődörgött a Sohoban, amikor az egyik kis hídon egy gyönyörű fekete lány jött vele szembe. A lány nyúlánk volt, az átlagnál talán kihívóbban öltözködött, de hát nem volt takargatnivalója. Hosszú combjainak csak a tövét fedte a miniszoknya, színes pólója pedig pont annyira volt szűk vagy lezser, hogy kis mellecskéi szinte átszúrják az anyagot. De a bőre színe volt, ami igazán lenyűgözte Haydnt, amit hol csokoládénak, hol tejeskávénak látott. Gazella –ez a szó volt az első, ami Haydn eszébe jutott. Kicsit közhelyes, de ezen nem maradt ideje gondolkodni, mert a lány megszólította. A világ legtermészetesebb hangján azt kérdezte tőle, hogy hová megy. Haydn, akinek, ha valakinek, volt füle az ilyesmihez, világosan hallotta, hogy a lány iskolázott, választékos angolt beszél, magától értetődően ez az anyanyelve. Még mielőtt a zavar eluralkodott volna rajta válaszolt: „Csak úgy sétálgatok (I am just hanging around”). A lány akkor azt kérdezte tőle, hogy tudja-e, hogy milyen jókülsejű fickó (what a good-looking guy). Haydn egyre inkább zavarba jött, majd – ahogy a kérdés üzenetét felfogta, rájött, hogy egy szokványos üzleti megbeszélésbe bonyolódott, olyanba, amely évezredek alatt kialakult rituálét követ. Ekkor zavara oldódni kezdett, arcáról lassan eltűnt a pirulás, és ugyan pulzusa még szapora volt, de légzésének a ritmusa már csaknem normalizálódott. Meglepődött, hogy mindez ilyen gyorsan ment végbe benne, és hogy ilyen gyorsan kapcsolt. Mindazonáltal ő is bókolt a lánynak: „te is rendkívül vonzó lány vagy (an extremely attractive girl”) – mondta, és szemét a lány gyönyörű, mélyfekete szemébe fúrta. A lány rámosolygott: „nagyon izgalmas órát tölthetnénk együtt” – mondta – „ott lakom” – mutatott fel egy közeli ház legfelső emeletére. Haydn nem szólt, de továbbra is a barna arcot nézte. „Ha van rá huszonöt fontod” mondta a lány. Haydn tudta, hogy nemet fog mondani, egészen egyszerűen nem érdekelte a pénzért megvásárolható szerelem. A lány látványától, sugárzó lényétől azonban nem tudott, és nem is akart szabadulni. Arra gondolt, hogy biztosan egyetemista, aki így kénytelen előteremteni a pénzt a tanulmányaihoz. De nem merte megkérdezni, csak bámulta a lány tüneményesen gyönyörű arcát, és hosszú szünet után lassan, csak a feje jobbra-balra ingatásával jelezte, hogy nem. „Miért, nincs huszonöt fontod” – kérdezte a lány, miközben kis, kedves mosollyal az ajkán tovább szemezett Haydnnal. „De van” – mondta vontatottan Haydn. Ez igaz állítás volt, mert konkrétan valamivel több, mint harminc fontja volt, bár ebből még egy hetet akart kihúzni Londonban. „De mégsem” – mondta megint lassan, anélkül, hogy a szemét levette volna a lányról. A fekete szempár ugyanolyan kedvesen, szinte huncutul nézett ki a gyönyörű csokoládészín arcból. „Akkor tudod mit? Gyere vissza este tízkor. Gyere el abba a peep-show-ba”, és a sarok utáni második házra mutatott. „Mondd, hogy Lolát keresed. Tíz fontért megnézheted, hogy milyen üde rózsaszín virág (fresh pink flower) nyílik a lábam között. Sőt, az ujjaddal meg is érintheted.”
Haydnban megmoccant a kisördög. Még nem tudta, hogy szabadjára ereszti-e, és ha igen, hogyan, de az ő szája szegletében is megjelent a kis huncut mosoly. Nem akarta a lányt megbántani, de nem tudott a kísértésnek ellenállni. „Az a helyzet” – mondta, „hogy a nők nekem szoktak fizetni – néha tíz fontot, néha többet, hogy megnézzem a lábuk között azt, amit te rózsaszín virágnak nevezel. És hogy az ujjammal kívül-belül megtapogassam.” Látszott, hogy a fekete szépség őszinte érdeklődéssel néz rá, hogy folytassa.
„Én ugyanis nőgyógyász vagyok (gynecologist)” mondta Haydn ugyanis akkor valóban nőgyógyászként egy pesti közkórházban dolgozott, és volt egy kis magánpraxisa is.
A lány szemében apró arany szikrák villantak, Haydn pontosan látta, hogy ezek nem a harag, hanem a pillanatokon belül kitörő nevetés szikrái. A lány a fejét hátravetve csilingelő kacagást hallatott: „ gynecologist” bugyborékolt elő az ajkai közül. Karját Haydn nyaka köré fonta – Haydnt megcsapta a lány izgatóan fűszeres illata – és szájoncsókolta. Hosszan és édesen, de rövidebb ideig, mint ahogy Haydn szerette volna. Haydn becsukta a szemét, érezte, hogy a lány elengedi a nyakát, majd az ajkát is, de ő csak ott állt lecsukott szemmel. Csak hosszú másodpercek múlva nyitotta ki, de addigra fekete lány már elszaladt.
Haydn úgy érezte, hogy neki ezért a gazella-csókért kellett Londonba jönnie.
(Élet és Irodalom LVI. évfolyam, 6. szám, 2012. február 10. )
http://www.es.hu/varadi_andras;harom_haydn;2012-02-09.html
Az ÉS Szerkesztősége hozzájárult az utánközléshez.
A szerzővel Csabai László beszélgetett A Vörös Postakocsi Online-on:
http://www.avorospostakocsi.hu/2012/09/10/a-mi-emberunk/