Írta: Vaskó Ilona

Már hetek óta azon gondolkodom, miért nem hallom a szelet… Vagy hogy hallom valójában, csak nem veszem észre, hogy itt susmorog mellettem? Annyira keveset vagyok mostanában egyedül, hogy a mások beszéde elnyomja a körülöttem lévő csend megannyi neszét.
Már hónapok óta nem nézek tévét. Zavar. Zavar a csörömpölése és a semmitmondó zörgése. Így hát mindig a szoba csendjét választom. Sokáig el tudom nézni a függöny lebbenését az ablak előtt, vagy csak azt hallgatom, hogy a századfordulón épült lakásom körfolyosójáról milyen hangok szűrődnek be.
Apropó: századforduló. Egy hétből öt napot Budapesten élek. Egy olyan lakásban, amelyet úgy emlegetnek, hogy a századfordulón épült. Én, a konok matematikus, pimaszul kérdezem, mikor meglátom: „Vajon melyik század fordult éppen?” A vakolat mállik és omladozik. Nyolcadik kerületi remek építmény… Míg végig tekerek a Tolnai Lajos utcán, azonnal beugrik Poldi bácsi az Égig érő fűből. Az utcán csak ezt ismételgetem magamban: „Jön a szén, csúszik!” És már kanyarodom is a társasház kapujához, nyitom a nehéz faajtót, és elém tárul az udvar belső sárga burkolata, és már magamban mondom is: „Csak az a szép zöld gyep, az fog hiányozni nekem.” Aztán meg a vállamra kapom a bringámat, és caplatok fel a lépcsőn az első emeletig, ahol a körfolyosón megpróbálom úgy gurítani a biciklit, hogy ne verjek le semmit. Általában sikerül.
Szóval, szeretem hallgatni a körfolyosós, vagy gangos ház életének lüktetését, mert bizony behallatszik az összes szomszéd tereferéje a bukóra nyitott (hőszigetelt, műanyag) ablakomon. Lent, a földszinten három kisgyermekes család él, így mióta jó az idő, a gyerekek játékát hallgatom.
De valahogy mostanában sokkal kevesebbet vagyok egyedül, így rá kellett ébrednem, hogy semmit sem hallok, csak ezeket a mindennapi dolgokat… Eddig hallottam a szél susogását, ahogyan mesélt Szellőlányról és Szélfiúról, vagy a nap meleg simogatásából tudtam, merre is kell mennem. De mostanában mintha vagy megállt volna a szél, vagy olyan dühösen fúj, hogy attól nem értem, mit akar tőlem.
Ma is például. A Nyugatinál kanyarodtam éppen, és egy olyan szélroham söpörte az arcomba az ott parkoló autóbuszok kipufogó gázát, hogy a könnyem is kicsordult. Ez nem az a forgalmi helyzet, ahol megállhat a kerékpáros, itt bizony azonnal tovább kell lüktetni a város forgalmával, különben elsodorják az embert, és persze nem pont az események, hanem annál sokkal egzaktabb dolgok: az autók. Szóval ma így fuldokoltam a kipufogó füstben, de mentem rutinosan tovább, abban a biztos tudatban, hogy hamarosan rákanyarodhatok a bicikli útra. Alig várom a Kassák Lajos utcát. Itt biztonság van, itt mindig hallhattam, hogy a szél hogyan játszik a fák leveleivel, de mostanában ezt sem hallom. Elhagyott volna a szél? Vagy én hagytam volna el őt? Elhatároztam, hazafelé megkeresem. Meg én, ha addig élek is! Azt is tudom, hol kell keresnem. A Duna-parton.
Munka után elindultam a Duna-partra. Meg kell valljam, nem kell hozzá sokat mennem, hiszen a Váci úton dolgozom, így öt perc, és már a Dunánál vagyok. Míg egyre veszettebbül tekertem, egyre dühösebben fújt a szél, mintha el akarna űzni, vagy mint egy féltékeny szerető, aki azzal támadna, hogy „megcsaltál átkozott, látni sem akarlak…” Dühöngött, fújt, tépte a hajam, de én is megmakacsoltam magam, mentem, haladtam. Leértem a partra, leültem a kövekre, és hagytam, hadd csapdosson a szél. Szaggatta a ruhámat, és közben korbácsolta a vizet. Sírt ő már ekkor, mert elhagytam őt. Miért is gondoltam, hogy nem hallottam őt? Hallottam, csak nem vettem tudomást róla. De most, ott ülve csapzottan, vizesen, örültem neki. Örültem a dühének, a fergetegének, annak, hogy még tud rám haragudni.
Ültem még kicsit a nedves köveken, élveztem, ahogyan a karomon, arcomon csurog a Duna vize. Vártam, hogyan ül el, szelídül el a szél, hogyan fogad újra magához, és megbocsájtja nekem, hogy elhagytam.