Írta: Csabai László
„Átkozott szén!” – morogja, meghallván a kényszermegállás okát Szindbád, a nyárligeti detektív. Mióta elvesztek a Zsil-völgyi bányák, a lakosságnak porciózzák a szenet, s ím, a vonatok úgy indulnak el, hogy hol itt, hol ott szippantanak fel egy kis továbbhaladáshoz szükséges fekete gyémántot. Bár háború alatt ezerszer nagyobb rettenetet is látott a detektív, mégsem tudja megszokni az abnormalitást.
– A jegyvásárló szerződéses viszonyba kerül a szolgáltatóval, s ha az utóbbi nem teljesíti a vállalást, kártérítést köteles nyújtania! – förmed rá Szindbád, szokásától eltérően, az utasokat az állomásépületbe terelő szolgálatosra.
A férfi elkapja fejét, ami a célba talált kegyetlenség jóérzésével tölti el a detektívet, de a vele lévő nő is zavartan elkapja, ami visszájára fordít mindent; elpirul.
Aztán egymásra merednek. Vagyis a vasutas és a detektív vizslatja egymást, a nő csak oda-odapillant.
– Kérem, jöjjenek velem! – enged végül a szolgálatos, és bevezeti őket az irodájába. Széket kerít, ásványvizet tölt. Ráncolja homlokát és elmegy.
A nő összegubódzik, mint egy kis állat. Mint egy kis vadállat. Ez a kettősség ingerli-csábítja a detektívet.
Mikor Potoczky Alfonzra terelődött a gyanú a szubvenció-síbolás ügyében, Szindbádban fel sem merült, hogy az asszonyt vizsgálat alá vonja. De egyszer csengetés nélkül állított be hozzájuk, s meghallotta, amint a lugasban a részleteket tárgyalják: a férj beszámolt, a nő tanácsot adott. A román megszállás alatt kereket oldottak. Potoczky állítólag Milánóba ment, ami nehezen hihető, hisz nemrég még féktelen kegyetlenséggel gyilkolta egymást a magyar és az olasz, de mivel háborús időben minden megtörténhet, mégis elképzelhető. A nő Pesten maradt. Szindbád az Abbázia kávéházban kapta el. A nő, Nelli, bűnbánóan sóhajtozott, majd meg akart ugrani, de a detektív megragadta karját, mire rúgkapált, harapott. Felálltak a kávézó törzsközönségévé vált néger francia-gyarmati katonák, és a tulajdonosnak kellett megakadályozni, hogy gálánsságtól vezéreltetve neki ne támadjanak a nyomozónak.
A Körúton megint bűnbánat, megugrási-kísérlet, dulakodás, bűnbánat…
A vonaton már csak sóhajtozás. „– De hiszen mindenki ezt csinálta, nem csak Alfonz… ” – mondta a nő (Szindbád tudta, hogy valóban, mások is ezt csinálták, azok is, akik most épp ellenük nyomoztatnak), s ezzel felfüggesztette az ügyet (legalábbis kettőjük viszonylatában). Elkezdődhetett a társalgás.
Szindbád Bagdadból hazatérte, vagyis tizenöt éves kora óta figyeli Nellit. A lányék akkor a Honvéd utcai pékséget bérelték. „Nem az, de majdnem” – volt az általános vélemény Nelliről. (Nyárligeten mindenkit ismernek, és mindenkit elhelyeznek egy fiókba.) Ez imponált Szindbádnak; a szennyesség-érzés nélkül meglódíthatta fantáziáját. Figyelte Nellit az osztályterem ablakából, ahogy a Hatzel téren hazafelé baktat, a korzón, ahogy napernyőjét pörgeti az ujján, a bujtosi pálya lelátójáról, ha városi sportünnepséget tartottak. Nem csak őt figyelte. De őt mindig figyelte-kereste. Álmában üstökösként jelent meg a lány. Nem, mint a tudattalan költői túlzása, mert Nelli hosszú, valószínűtlenül vörös haja tényleg tűzcsóvaként lobogott.
Nelli apja bankrottos lett. Lánya iránt viszont érdeklődni kezdett Potoczky ügyvéd, akinek a városban folyó majd valamennyi geseftben érdekeltsége volt. Ha Nelli ellibegett a Zrínyi Ilona utcán, a sétálón, azt súgták irigykedve mögötte: „Megfogta az Isten lábát azon a napon, amikor Potoczky Alfonz szemet vetett rá.”
– Elátkozom a napot, amikor Alfonz szemet vetett rám! – árulja el Nelli a vonaton, és ha valaki egy dolgot elmond a magányügyeiből, az azt jelenti, hogy kész mindent elmondani. Az embereknek a legnagyobb boldogság a titkaiktól megszabadulni.
Nellin tölcsérujjas, prémgalléros bordó szövetkabát van. Ha olyan hosszú lenne a haja, mint lánykorában, összefolyna a kabáttal. De most rövid, kleopátra-haja van. Elragadó.
A detektív arra gondol, ha lett volna bátorsága felkérni a Koronában azon a megyebálon, övé lehetne most Nelli. „Még csak az kéne, hiszen egy gazember…”
Nelli anyja haláláról beszél. Könny csillan meg szemében. Szindbád tudja, hogy a szerencsétlen asszony évekig szenvedett, és – amit Nelli nem említ – lánya egyedül ápolta. „Miért sarkosan ítélkezni? Nem gazember. Nem jobb, nem rosszabb, mint a többi…” Aztán a gimnáziumi évek kerülnek sorra. A detektív meglepődik, hogy milyen élesen emlékszik rá a nő, pedig a biccentésnél soha nem jutottak tovább. És amikor megérinti Szindbád térdét, a detektív rájön, hogy Nelli azt is tudta. „Szeretni való…” – ömlik el a detektívben a melegség. Hallgatnak. A nő keze még mindig a térdén. Szindbád tudja, hogy ez nem megvesztegetés. A nő elveszi kezét, s mint nehéz fizikai munka után, úgy pihegnek. „Gazember és szeretni való” – summázza Szindbád.
– Menjünk az étkezőkocsiba. Éhes vagyok. Meghívlak – mondja Nelli csibészesen. Libamájat esznek és pezsgőt isznak, mert jegyre osztják a lisztet, a húst, a szenet, de az első osztály étkezőkocsijában libamájat és a Törleyt kínálnak, ilyen furcsa háborús-forradalmas-ellenforradalmas időszak ez. Koccintanak, és a nő azt mondja, eszébe ne jusson kivételezni vele, mire Szindbád azt gondolja: eszembe sem jutott, de mivel semmi svarcgeseft nem folyt Nelli neve alatt, nem fogják elítélni, legalábbis nem börtönre, csak a kihallgatások procedúrája, a férje utáni kutatásban való kellemetlen részvétel vár rá, ami azonban egyszer véget ér, és akkor, és akkor, akkor már igazán, mint független emberek… És akkor közli a kalauz, hogy jobb, ha leszállnak, mert leállt a vonaton a fűtés, és a januári hidegben pillanatok alatt kihűlnek a kupék. „Átkozott szén!”
Szindbádban küzd az fáradtság a felajzottsággal, Nelli csuklik össze, az irodai szék könyöklőjére hajtja fejét, ami tűrhetetlenül kényelmetlen, hátradől, de ezzel hintázni kezd a szék, ami megint kellemetlen. Feláll, székét a detektív széke mellé tolja, és rádől a nyomozó vállára. Szindbád úgy helyezkedik, hogy a lehető legnagyobb felülettel érintkezzenek. Bizonytalanul megsimogatja a nőt. Az elmosolyodik. Talán már álmában, de mindegy az. Simogatja, simogatja a nőt…
– Hát ez meg mi a…!
Nelli felugrik, s közben megüti Szindbád állát, akinek így kétszeres becsapódással ér fel az idegen üvöltése. Az mondja a magáét. A detektív száraz, browning-kirántásra és a másik szitává lyuggatására ösztönző gyűlöletet érez a cifra váll-lapos behatoló iránt. De gyenge az álomtól, nincs ereje támadni. Inkább előveszi igazolványát.
– Bocsásson meg hadnagy úr! Nem tudhattam… – hunyászkodik meg rögvest a férfi. – De mint állomásfőnök én felelek az előírások betartásáért. Kénytelen vagyok megkérni önöket, hogy fáradjanak át a váróterembe. Itt csak vasúti szolgálattevők tartózkodhatnak. Kicsit hideg van, de a pokrócokat elvihetik. Majd leadják, ha útra kész a szerelvény.
Nelli a pokrócok alatt is vacog. Két termetes asszonyság veszi közre, Szindbád nem bújhat hozzá, így az üvegfal melletti langyos kályhának dől. Torkában savas ingerlés, szeme kásás. Bár a kinti hideg látványa is hűti, mégis a néma utcákat figyeli; a pirkadat legelső jelére vár, de nem tudja, ez miért lenne jó. A Debrecenből származó Csonka hadnaggyal és a miskolci Stalker főkapitánnyal egyszer előhozták a három keleti „metropolisz”, Debrecen, Miskolc és Nyárliget versengését. „Debrecen a legbarátságosabb, itt leltek menedéket, itt terjeszthették legszabadabban igéjüket a kálvinista atyafiak” – érvelt Csonka. „Nyárliget pedig az lutheránus atyafiakat fogadta be” – válaszolta Szindbád. „Miskolc mindenkit befogadott. A Csapai kapun jöttek be a Hejőcsaba felől érkezők, a Zsolcai kapun a Felsőzsolca felől…” – igyekezett minden érvet ütni a sajátjával Stalker. Annyit tud Szindbád, hogy a kapuk valójában utcák, de azt nem, hogy ezek itt vajon a Stalker által említettek-e, most mégis mintha kapuk tárulnának ki előtte, és szívnák magukhoz. Mert vele szemben, ahol a villamossín balra kanyarodik, egy szolid, polgári panzió hirdeti magát. „És miért is ne, miért várni heteket, hónapokat, amikorra már szertefoszlik a lehetőség és a szándék, miért várni, amikor csak rajtam áll, hogy a rendőrség látókörébe kerül-e egyáltalán Nelli…” És elindul a nő felé, aki feláll, és elindul a detektív felé, és mielőtt a detektív megtehetné ajánlatát, megszólal:
– Most mondták, hogy már fűtik a mozdonyt. Mindjárt indulunk – és a peron felé fordul. „Átkozott szén!”
Még hidegek a kupék, mikor nekilódul a szerelvény, de Nelli nem hozzá, hanem a sarokba fúrja magát. Aztán meg Tokajnál már túl meleg van, és egyre hevül a fülke, annyira, hogy pár kilométerrel a nyárligeti pályaudvar előtt a detektívnek le kell húznia az ablakot. Épp akkor pöffen egy nagyot a mozdony kéménye, és a szél fullasztó kormot, füstöt vág be az ablakon. Nelli ingerülten horkan föl. A detektív a fogát csikorgatja: „Átkozott szén…”
