Írta: Váradi András
Haydn nagyon szép kisgyerek volt. Az emberek az utcán sétálva megálltak, összecsapták a kezüket, és hosszasan áradoztak a gyermek szépségéről. Nagy, kifejező, mélybarna szemek, kreol arcbőr, és mindehhez angyalian szőke, göndör fürtökbe rendeződő, vállra omló haj. Elsőre sokan lánynak nézték. Haydn anyja talán azért, mert lányt szeretett volna, talán másért, de születése óta nem vágta le a kisfiú haját.
Az ötvenes évek elején Budapesten divatba jött, hogy némely családok – ha már nem engedhették meg maguknak, hogy nyaralni menjenek – szobát vettek ki a nyárra valamelyik környező faluban, a szülők onnan jártak dolgozni, a gyerekek pedig valamelyik rokonnal, nagyszülővel a jó levegőn töltötték a nyarat. Így jutottak Haydnék Budakeszire két szobát bérelve egy sváb gazdánál, egyet maguknak, egyet pedig egy távoli rokon asszonynak, aki napközben a kisfiúval volt, estére pedig vacsorát főzött valamennyiüknek. Délután többnyire Haydn apja érkezett meg hamarabb a hivatalból, majd a kisfiúval kisétáltak a buszmegállóba, és ott várták Haydn anyját. A fiúcska ezt a párszáz méteres utat azon a kopott háromkerekű biciklin tette meg, amit az apja a bizományiban vett pár héttel korábban.
Egyik délután az apa a szokásosnál jóval hamarabb toppant be. „Elviszem a gyereket a borbélyhoz” mondta, mit sem törődve a rokon asszony arcára kiülő döbbenettel. „Nullás géppel, kopaszra kérem” rendelte meg a helyi borbélynál a hajvágást. „Hadd erősödjön meg a gyerek haja” tette hozzá. A fodrász hamar megszabadította a fiúcskát az angyali szőke fürtöktől, a gyereknek az utcán fázott a feje, de amúgy tetszett neki az izgalmas különprogram.
A szokásoknak megfelelően aznap is együtt mentek ki a buszmegállóba. Haydn anyja leszállt a távolsági buszról, megcsókolta az apát, majd karonfogva elindultak a házuk felé. Észre sem vette a fiacskáját. A kis Joseph mögöttük, pár méterrel lemaradva hajtotta a háromkerekűt. A kapun belépve Haydn anyja körülnézett az udvaron, és a gyereket kereste: „Hol van az én tündérkirályfi bogárkám?” Az apa teátrális mozdulattal fordult a kertkapu felé, amelyen a kis kopasz épp akkor hajtott keresztül. Haydn anyja feljajdult, eltakarta a szemét, majd jajgató, mélységesen fájdalmas sírásba kezdett. Az apa megrémült, nyilvánvalóan nem mérte fel a tett súlyát. „Fontos, hogy a gyereknek megerősödjön a haja” mondta. „Nem akarom, hogy kislánynak nézzék. Fiú.” A kis Joseph persze semmit sem értett az egészből, megijedt, hogy az anyja sír, ő is sírni kezdett, az érzelmek csak a vacsora idejére (habart krumplileves, lekváros palacsinta) csitultak.
Haydn nem emlékezett sem a hajvágásra, sem a habart krumplilevesre, csak arra, hogy a történetet a családban gyakran mesélték, nagy nevetéssel kísérve. Az anya azonban csak a szájával nevetett, a szeme ilyenkor mélységes bánatot tükrözött. Mikor nagyobb lett, Joseph kérdezgette az anyját, hogy még mindig az angyalka-hajat sajnálja-e, de az anyja ilyenkor elfordult, másról kezdett beszélni.
Már egyik szülő sem élt, amikor Haydnnak kezébe került egy régi fotó. Két, egymásra igencsak hasonlító álomszép gyermek volt a képen, matrózruhában. A lány mélyfekete szemű, sötéthajú szépség, talán tizenöt éves, a műtermi széken ül, a fiú, aki jóval fiatalabb nála, hét-nyolc esztendős, mellette áll. Ugyanazok a vonások, sötét, csillogó szem, és sötét, a vállra omló göndör haj. Más színű, de ugyanolyan göndör, amilyen az övé volt kiskorában. Rögtön tudta, hogy a lány az ő anyja, a gyönyörű feketehajú kisfiú pedig nem lehet más, mint az ő sohasem látott, Auschwitzban tizenhatévesen megölt nagybácsija. Az anya testvére.
Haydnnak a Budakeszin levágott szőke fürtjei helyett a nyár végére gesztenyebarna haja nőtt, ami, mire hatévesen iskolába került, még jobban megsötétedett.
*
Haydn anyja hivatalban dolgozott, és az egyik szombat reggel magával vitte az irodába az ötéves kövér kisfiút. A gyerek egy jó órára egyedül maradt, amikor az irodisták – édesanyjával együtt – átmentek a szomszéd szobába értekezni. Haydn unatkozott, és felfedező útra indult az irodában. Az egyik szék karfáján egy spárgaszatyor lógott, benne egy jókora görögdinnye. Az asszonyok ugyanis szombatonként munkába jövet bevásároltak a piacon. Haydn kipiszkálta a léket, és először arról ette le a dinnye húsát. Finoman a helyére illesztette, de hamar visszacsábult. Újra kiemelte a fedelet, és belekotort a dinnyébe. Kicsi keze volt, kényelmesen átfért a lék száján. A marék ragacsot a szájába tömte, majd ismét visszaillesztette a lék fedelét. Ez még jónéhányszor megismétlődött: lék ki, Haydn mancsa be, a dinnyelé csurgott befelé az inge ujjába miközben szörcsölte, falta a piros húst. Amikor az asszonyok visszajöttek nem tűnt fel nekik, hogy a kis Haydn csupa ragacs. Örültek, hogy vége a szombati műszaknak, és mehetnek haza.
Hétfőn az egész hivatal dőlt a nevetéstől, amikor meghallották, hogy milyen dinnyét tálalt fel Ráczné vasárnap délben az urának. Rácz államvédelmis főhadnagy volt, és az erősen hiányos dinnyében először kulák-szabotázst gyanított. Amikor közelről megvizsgálta a bűnjelet, meglátta az apró ujjacskák nyomát. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy talán egy kis kulákgyereket használtak fel a nép ellenségei, de felesége az asztal másik oldalán már hangosan hahotázott.
*
Tizenhétben, amikor nagyszüleim a Húsvétra készültek, nagyanyám csak sírt, sírt, sírt – sírt a kalácsdagasztás közben, sírt amikor a maceszgombócot formázta, és sírt amikor a töltött libanyak sült a lábosban. Nyolc gyerekük volt, de most csak hét otthon, a legnagyobb, Jóska kint az olasz fronton. Jaj, kap-e a Jóska ott húsvéti kalácsot – siránkozott nagyanyám. Majd kap – gondolta Sanyi, aki akkor már nagyfiú volt. Este, a kert végében kikotyogta a kis Haydn-nak: „viszek egy kalácsot a Jóskának a frontra.” Hadd jöjjek veled – könyörgött Haydn. Jöhetsz, ha van kalapod. Kora hajnalban kisurrantak, egy patyolattiszta vászonzacskóban volt a Jóskának szánt húsvéti kalács, egy másikban meg kenyér és libateperető, hogy legyen mit enni az úton. Vonattal mentek egészen az olasz frontig. Megtalálták Jóska alakulatát, és odaadták neki a kalácsot. „Ezt a mama küldi.” Jóska Sanyi nyakába borult – Haydnkára eleinte ügyet sem vetett – de a nagy meghatódás után azért megkérdezte a nevét. Ja, te vagy a szembeszomszédék egyszem gyereke. Szerencsére Jóska ismerte Sanyit, kitalálta, hogy elszöktek otthonról. Amikor a gyerekek felszálltak a hazafelé menő vonatra, Jóska a postáról táviratot küldött haza. „Itt volt a Sanyi a kis Haydn-gyerekkel – köszönöm a kalácsot”. Nagyszüleim megnyugodtak – a Sanyi már csak ilyen –, de Haydn-éknál nagy botrány lett. Nem barátkozhatott Sanyival és a testvéreivel, ősztől pedig egy bécsi, nagyon szigorú zeneiskolába küldték. Sanyiból kalandor lett, Haydnból pedig nem.
(Élet és Irodalom LV. évfolyam 23. szám, 2011. június 10.)
http://www.es.hu/varadi_andras;haydn_furtjei;2011-06-08.html
Az ÉS Szerkesztősége hozzájárult az utánközléshez.