Tárcán kínálom

Borinak, a nagy útra

Önző módon majdnem minden nap kimentem a tengerpartra, ha nem esett az eső. A levélben egy hónappal korábban megkapott térképen előre kinéztem az eltéveszthetetlen útvonalat, hogy minél egyszerűbben és félreértés nélkül megtaláljam a szállásomtól. A külső ajtó az egyik kulccsal nyílt, a folyosóé a másikkal, a lakásé ugyancsak az egyikkel. Első este megpróbáltam végiggondolni, nem veszélyes-e ez így, hogy harminc lakás van a tömbben, folyosónként pedig három, de belezavarodtam, így ez foglalkoztatott a legkevésbé a következő három hónapban. Amikor kiértem a partra, apály volt, kés alakú kagylók rajzolták tele a homokot. Nem volt érdekes, hogy kíméletlen a szél, hogy a hideg miatt úgysem fürödhetek, elég volt belenyúlni és megkóstolni, s hinni a part végtelenségében. Valójában minden a tengerhez volt közel, ami számított. A könyvtár a belső kikötőre épült rá, a magánhajók szektora mellett, a felnyíló híd miatt esténként sokszor álldogáltunk, hogy megvárjuk a behajózásokat indulás előtt. Az ablakból végig lehetett bambulni heteken át, ahogy az óceánjárót a matrózok átfestik, semmi különös, csak fehérről fehérre, hosszú, többméteres hevedereken aláereszkedve. Az egyetem ablakaiból is rá lehetett látni a tengerre az órák közben, s ez az épület is egy felfordított hajót formázott kívülről. Tényleg van a sziréneknek éneke, az a tompa, ritmikus zúgás, ahogy a hullámok kifutnak a partra vagy megtörnek a kikötő építményeiben. Nem emlékszem, hogy hazaindulás előtt mikor jártam utoljára a tengernél, szerintem nem búcsúztunk el, remélem, ez tényleg nem számít. Lassan másfél évtizede, hogy eljöttem, s ma is nyugtalankodtam, látom-e újra.

Ma reggel fodrásznál voltam, újra a régi fodrászomnál, csak itt, a szomszéd utcában, aki második kislányával volt itthon az elmúlt két évben. Közben egy másik fodrászhoz jártam a belvárosban, aki aztán terhes lett, s kislányt szült, s újabb fodrászt kerestem. Ahogy ma ott ültem, s a régi fodrászommal próbáltuk behozni az elmúlt két évet, hirtelen megzavart a gondolat, hogy vajon még meddig leszek ennyire rövid hajú, mert az ennyire rövid hajat bajosan lehet majd festeni, ahogy fehéredik. Kisebbik fiam rendszeresen nyúz, hogy anya, a néniknek hosszú haja van. Nem túl bölcs életfilozófiámmal (ami a mindennek jól kell alakulnia és a majd csak lesz valahogy között himbálózik vadul) megoldatlanul hagyom a kérdést, mert igazából lényegtelen. Szokásos és legfőképpen hasznos szorongáscsere, elegáns távolságtartással, csak az igazán jó fodrász (és vendég) csinálja ezt jól. Olaszországba mennek nyaralni egy hétre, mert a nagypapája még sosem látta a tengert. Amikor az első kislánya megszületett, a nagypapa, vagyis a kislánynak dédi minden héten bebuszozott a városba, kibuszozott a most már első osztályos dédunokához, s egész nap körülötte volt, hol babakocsival, hol szánkóval bukkantak fel a távoli utcákban. Nyolcvannyolc éves az idén. Nagyon lassan készült el ma a frizurám, s kicsit sajnáltam, hogy nem hosszabb a gyaloglás hazáig.