Írta: Antal Anikó
Mindig egy szokásos bevásárlásnak indul. Pénteken. Általában délutánra hagyom. Mert elodázom. Halasztom. Kifogásokat keresek. A megfelelő pillanatot várom. Alszanak a gyerekek. Takarítani kell. Rossz idő van. Túlságosan fúj a szél. Ez utóbbi nem meglepő. Mindig cibálja a fák sötétzöld varkocsait. Kevés ilyen szélfútta várost ismerek. Itt mindig fúj a szél. Beszökik a kalapok és szoknyák alá. Az én harang alakú barna tavaszi kabátomat is meglengeti. Anya, szárnyad van. Mondja ilyenkor a kisfiam és kacag.
Egy ilyen szárnyanőtt péntek délután indulunk útnak. Ők és én. A kicsi a keblemen. Hordozóban. A nagyobbik tágra nyílt szemekkel sétál mellettem. Kék kockás kalapját kacagva paskolja a szél. Zöldségpiacra igyekszünk. Ázsiaira. Több mint egy órás elfoglaltság lesz. Előre tudom. Igazi boszorkánykonyha. Fűszerek és színek mágikus kavalkádja. Illatok andalító világa. Mintha nem is vásárolni mennénk, hanem valami szent rituáléra itt a torontói nagyvárosban. Ezerszínű gyümölcsök. Százzöldnyi levelek. A sárga és a vörös selyemlő árnyalataiban játszó fűszerek. A levegőben láthatatlan dzsinnek játszanak. Orromnál fogva vezetnek a tarkábbnál tarkább standok felé. Az egyik sarokban mustársárga faláda. Rajta gőzölgő ezüst fazék. Körülötte emberek. Komótosan eszik a kis műanyag edénybe mért csicseriborsó levest. Beszélgetnek. Van, aki kínaiul. Mások tamilul. Néhányan pedig különféle indiai nyelvjárásban. Nem értem. De mégis élvezem e különös nyelvi zűrzavar groteszk harmóniáját. A falon szélfútta képek. A legnagyobb a Tadzs Mahalt mutatja. Évek óta lóghat ott fent. Az örök szerelem jelképe. Fájdalom és vér titkának őrzője. Színei teljesen elkoptak. Egy nap a szél majd ezt is elfújja. Elrepíti messzire.
Mi nem kóstoljuk meg a levest. A törökmézet sem. Mert sietünk. Kint sötétkék esőfelhők gyülekeznek. A szél tereli őket egybe. Indigókék fátyolként lebegnek a délutáni égbolton.
A kijárat mellett egy kisebb sátor áll. Szivárványszínű kendők integetnek róla. Ezüstös szélcsengők kristályként csilingelnek rajta. Vihar lesz. Két kezem tele fehér, megpuffadt szatyrokkal. Sietnünk kellene. Haza. A kicsi meg békésen alszik a keblemen. A nagyobbik toporzékolva cukorkát követel. Kint egyre jobban süvít a szél. Leteszem a felhőnyi szatyrokat. Gondolkozom. Buszra várjak. Esetleg taxit hívjak. Lamentálok. S nagy szürkéskék cseppekben ömleni kezd a hűvös eső.
A fiam hazaviszi magukat. Hallom a hátam mögül. Megfordulok. Kicsi, vékony nő áll előttem. Kék ruhája a földet sepri. Derekát fehér gyöngyös kendő díszíti. Nefelejcsvirágos köpenye van. Haját hosszú fekete kendő takarja. Ott. Mondja. Abban a szürke autóban. A fiam. Hazaviszi magukat. Mutat egy Renault felé. Ne lepődjön meg, kedves. Folytatja. Segíteni akarok. Ez az életem. Mások segítése. Két gyerekkel ne induljon útnak ebben az esőben.
Meg soha nem láttam őt. Sem a fiát. Bevallom, bizalmatlan vagyok. Nem. Mondom. Köszönöm. Inkább várok. Talán csendesül. Valahogy nincs kedvem beszélgetni. Elfordulok, s nézem a fátyolszürke esőt.
Ez a két gyermeke van? Kérdezi. Bólintok. Szépek. Köszönöm. Válaszolom. Nekem hét van. Mondja. S három unokám. Kettő pedig születőben. Na, erre megfordulok. Ránézek. Arcán egyetlen ráncot sem látok. Mozgása könnyed, lányos. Döbbenten nézek rá. Megkérdem hány éves. Most leszek negyvenkettő. Mondja. Negyvenkettő? Dübörög bennem. Negyvenkettő? Zavartan mondom. Én harmincegy vagyok. Szóhoz sem jutok.
Meglepi? Kérdi. Bólintok. Pedig nem kéne. Mondja. Serdülő voltam, mikor férjhez adtak. Nálunk ez volt akkor a szokás. Büszke vagyok. Mosolyog. Szép nagy családom van. Ez az életfeladatom. A család. Sóhajtva az égre emeli tekintetét. Ajándék. Mert segítettem és segítek az embereken. Néz rám mosolyogva. Én pedig mélyen belül megrendülten hallgatom. Nézem fénylő ébenfekete szemét. Valóban. Ez a nő ragyog. Egy negyvenéves nagymama. Indiából. A fiam. Mutat újra az autóra. Elviszi magukat. Én az égre nézek. Mutatom az opálos felhőket. Köszönöm. Mondom. Nem. Az eső lassan elcsendesedett. A nefelejcskabátos nő kezet fog velem. Vár a család. Mondja. Vásárolnom kell. Isten áldja, és legyen boldog, kedves. Köszön el hirtelen.
Kisfiam a sátor kendői alatt bújócskázva néz a hosszú kabátos nő után. Látja, amint felkapja a szél a könnyed tarka kelmét. Fújja egyik oldalról a másikra. Nézd, anya. Rángatja kacagva a kezem. Ott, annak a néninek szárnya van.
