Írta: Szép Szilvia
Már napokkal előtte nekikészültünk közös kis művünk alkotásához. Gyűjtögettük a tojásokat, vigyáztunk, hogy a liszt csakis meleg helyen legyen, rendeltünk tejet az utcabeli, tehenet tartó bácsitól, megvettük az élesztőt, a cukrot, a spájz polcain előbbre léptettük a baracklekvárt, a zsíros bödönt, túrót csináltunk, előkészítettük a tepsiket, a nyújtófát, a nagy és a kis „rajztáblát”, a nagy és a kis kötényt. A nagy napon összeköttetem a hajam, felvettem a sütős ruhámat, felültem a montimra, és szálltam mamához.
Mihelyst megérkeztem, felvettük a munkakötényt, és már kezdtük is. A nagytáblára kiöntöttük a lisztet, és olyan krátert formáltunk belőle, amit mi hoztunk működésbe az általunk készített lávával. Mi határoztuk meg a világ működését. A langyos, folyékony cukros tejben oldódó élesztő halk bugyborogva életre kelt és már-már kitörni szándékozott a kis fatálból. Ilyenkor, nehogy mindent elöntsön az élesztő, gyorsan beleöntöttük a kráterbe, hiszen a kifutott életadó talán mindent felélesztett volna, az elfoszlott terítőket, a megtépázott seprűt, a lábatlan lábasokat. A tojásokat egyenként törtük fel, úgy, mint a diót szoktuk, csak kalapács nélkül. A felszabadításuk is ugyanolyan volt; miután feltörtük őket, rácsodálkoztunk a természet tökéletes szimmetriájára. A dió kemény falai mögül elképesztő gyorsasággal indult útjára a művészet és a realitás, a tojás meszelt falú házából pedig úgy csúszott ki egyszerre a sárga és átlátszó vízfesték, mint akik erre vártak napok óta. Ilyenkor kegyesek voltunk, nem választottuk el őket. Ezután szitáló sót küldtünk a fortyogó hegyre, majd mamám keze istenként avatkozott a kráter kitörésébe, gyúrni kezdte a természeti képződményt. Majd megfelezte, és nekem adta az egyik felét, hogy én is gyúrjak a kis rajztáblámon. Én voltam a tanítványa. Miután kigyúrtuk erőnket, tálba raktuk a tésztákat, és vártuk, hogy a láva gőze életet pumpáljon a tésztatestbe. Ha nyár volt, kivittük a napra, ha tél volt, a dunna alá dugtuk. Ilyenkor mindig azon tűnődtem, hogy mi történhet a tészta belsejében, hogyan lehel lelket a pici kis téglatest több mint egy kiló anyagba, hogyan kezdenek az összetapadt belső kis részecskék különválni egymástól, és hogy lesz a tömör anyagból laza ínszalagszerű, puha, habkönnyű, már feléledt, lélekkel rendelkező test.
Általában túrós és lekváros batyut készítettünk, néha előfordult a káposztás is. A túróba csupán a tojássárgáját raktuk és pár evőkanál cukrot, melynek apró kis kristályszemcséit akár nyakláncként is hordtam volna, ha felfűzte volna nekem valaki. Lekvárok közül a barackos volt a kedvenc.
Egy óra elég volt, hogy a test lelket kapjon, és kész legyen a megmérettetésre. Mamám elővette hosszú nyújtófáját, és görgetni kezdte az összenőtt tésztán, ami egyre csak vékonyabb lett, mint a bolti süteményekben a töltelék. Ezután kockás batyukat vágtunk, és bőségesen megtöltöttük egyszer a túróval, egyszer a lekvárral, és így tovább. Játszottunk. Az idővel. Tulajdonképpen a sütés, az alkotás volt a mi közös nyelvünk, így rendelkeztünk élet és halál felett. Amikor a sütés legelején az élesztő élni kezdett, mi gyorsan belegyúrtuk a lisztbe, amikor a kelesztő tálban a tészta már-már teljesen feléledt, mi gyorsan kinyújtottuk a lelkét, amikor a sütőből kivettük és úgy döntöttünk, hogy életben hagyjuk a kis testeket, megették őket. Ahogy telt az idő, sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem is mi döntünk élet-halálkérdésekben, hiszen mi felettünk is rendelkeznek… Amikor a krátert alkotom, mindig érzem őt… Számomra a sütögetés lett a legjobb időmegállító tevékenység, ilyenkor elrévedek, rendelkezem múlt, jelen, jövő felett.
