Tárcán kínálom

Írta: Zápor György (1970-2010)



Ülnek a lakásban, és sakkoznak. Hárman ülnek a lakásomban, és sakkoznak. Kis dohányzóasztalon a készlet, három hokedlin meg ők. Hozták magukkal. Pont akkor jöttek, mikor kifizettem a konyhát az asztalosnak. Egyszerűen kinyitották az ajtót, és beballagtak. Túl sok ez azért, mondták a pénzre, amit a mesternek számoltam épp, de mást nem szóltak, lepakoltak, felállították a bábukat.
Kezdtek játszani.
Egy lép a világos tisztekkel, egy a sötétekkel, egy meg mindkettő gyalogjaival, felváltva persze. Mondom nekik, ez így nem igazán jó, részint, mert ez az én lakásom, nem hívtam őket, részint meg sokan vagyunk négyen, hát szedjék össze a holmijukat, és távozzanak. Mondják, jó, már azt hitték, a felállás, mármint a háromemberes sakk ellen lenne kifogásom. Játszanak tovább. Fenyegetőzöm, próbálom őket rángatni, felborítani a bábokat, de ők is, meg a sakk is olyan nehéz, hogy hasztalan erőlködöm, mozdítani nem sikerül. Emelem a hangom, ordítok, kifulladok, a sírásig haladhatnék, hamarabb megállok.
Kérdem, kik ők egyáltalán, a gyalogos, bár nem néz fel, de válaszol, ők Nyüvő, Gyúró, Hengergető. Azt nem mondja, melyikük melyik, hagyja nekem a választást. Még fontoskodva hozzáteszi, inkognitóban vannak, illegalitásban, és itt táboroznak egy ideig, tán három évig. Hüledek. Látja rajtam, nyugtat, három nap egy esztendő. Hívom a rendőröket. Egy jön. Egy hibás szemű. Egyeztet iratot, keresztbe kérdez, rafináltan persze, jegyzetel, átnéz a homlokomon, mond egy nocsakot, aztán félig elfordul tőlem. A sakkozókat nem kérdezi, kibicel egy kicsit, figyeli, ki milyen stratéga, javasol lépést, azok felnéznek, dünnyögnek valamit, majd a gyalogos meghúzza, mire a rendőr további jó játékot kíván, köszön, nekem is. Mondom, vigye már el azt a hármat. Kihúzza a szemét a homlokomból, mondja, nem kell, hadd játszanak csak, és eltűnik a lépcsőházban.
A szomszédok a folyosón, egyikük be is lesne a nyitott ajtón, ám neje visszarántja. Kommentál hátra a többi lakónak, á, semmi. Menne már, indul. Szólok utána, látta-e őket, nyikkan felém, nem, eszében sem volt. Jó ez így. Erre mindenki zárkózik. Állok a küszöbön, bent folyik a parti. Gondolok egy miértet, egy miért pont nálamot, de nem mondom. Azért valami válaszféle hallatszik lentről, tán a rendőrtől, nem teljesen értem, hallom a kocsiajtó csapódását, meg rádiózást, hogy végzett, aztán huss.
Bezárkózom a lakásba, a kulcsok a kezemben. Sötétedik, csak az utcáról világítanak be a lámpák. Őket nem zavarja, sakkoznak tovább. Felkapcsolom a villanyt, nézem a konyhát, lámpafénynél még nem láttam. Szép. A fehértisztes oldalra sandít, mondja, nem is rossz, bár sokat kértek érte, sokat adtam érte. Aztán lép egyet.
Nem tudom, mit mondhatnék, pakolni kezdem az edényeket, étkészletet, poharakat, miegymást, amik idáig a földön voltak dobozokban. Mosogatok. Eddig láttam azt a hármat - csak átnéztem a pulton, mert ez ilyen amerikai konyha, benne a szobában, nekem még szokatlan kissé -, szóval eddig szem előtt voltak, de most el kell fordulnom a csaphoz. Gyorsan elmosok egy fémtálcát, állítom tükörként, elé egy kést.
Nem hederítenek, csak a sakkra. Éhes vagyok, készítenék vacsorát. Magam sem értem, miért, megkérdem, akarnak-e enni. Mondják, nem, de innának, ásványvizet, buborékosat. Kapnak. Körbeadják, játszanak tovább.
Sütök húst, pirítok kenyeret, reszelek sajtot. Ülök a pultnál, eszem, közben figyelem őket. Lépnek, gondolkoznak, lépnek. Félretolom a tányért, támasztom a fejem, figyelek, játszanak, gondolkozom, lépnek, gondolkozom.
A gyalogos áll mellettem, mutatóujjával bökögeti a vállam, riadok, mondja, á, semmi, csak nincs a hűtőben ásványvíz, nincs a lakásban, nincs az erkélyen, tán lemehetnék. Buborékosért. Nézem az órát, reggel hét, kinn világos, süt a nap, benn világos, ég a villany, közben a gyalogos visszaül játszani.
Mondom, dehogy megyek, hozzanak, ha kell nekik, fel se merüljön bennük, hogy kiszolgálom őket, egyébként is húzzanak innen a fenébe. Nem szólnak.
Szól a csengő. Kukucskálok, kinn a boltos lány, nyitom az ajtót, mellette két karton ásványvíz, átnéz a vállam fölött, int, vihorászik, mondja, buborékos, mondják, isten áldja, Eszter, mondja, ezerkétszáz, mutatnak rám, néz rám, vigyorog, meglepem magam, adok pénzt, elteszi, nem köszön, hív liftet, elmegy.
A fehértisztes behordja a vizeket, bont, isznak, nem kínálnak, sakkoznak tovább.
Zuhanyozom, öltözködöm, főzök kávét, csurgatok bele mézet, viszem a csuprot az erkélyre, kortyolgatok, kijönnek mellém. Rágyújtanak. Egy cigire hárman. Körbeadják, szipákolnak, fújnak, a parazsat kezükkel takarják, hamar elfüstölik, a csikket a gyalogos kipöcköli, a levert hamut a lábával utána sepri.
Gyújtanak megint, körbeadják, takarnak, pöckölik, aztán még egyszer előröl. Kérdem, miért nem mindenki egyet, a sajátját, miért ez a nagy osztozkodás. Válasz helyett néznek rám értetlenül.
Megiszom a kávét, visszamegyek a konyhába, a bögrét öblítem, tejet, mézet elrakom. Sakkoznak tovább. Mondom, indulnék dolgozni, nem hagyhatom itt őket, jobb lenne, ha elmennének végre, vihetik a vizeket is, mit bánom én. A gyalogos sóhajt, nem szól. Szól a telefon. A főnököm az, mondja, beteg vagyok, mondom, nem, mondja, de, maradjak csak otthon, a jövő szerdán érdeklődnek az orvosnál állapotomat illetően, ne izgassam magam, csak pihenjek, gyógyuljak, nem játék az influenza, nem venné a lelkére. Nem köszön, leteszi.
Kezemben táska, hátamon kabát, játszanak tovább.
Gitározom. Már egy órája gitározom, közben figyelem őket. Ugyanolyanok. Mindig elhangolódik a gitár. Hiába húzom utána, a kulcsok engednek, vagy a húrok csúsznak, nem tudom, de egy percet sem lehet tisztán játszani. Abbahagyom a vesződést. Túlhúzom valamennyit, majdnem szakadásig, már, ahogy ezt meg tudom ítélni, aztán lerakom a hangszert, hadd álljon be.
A fehértisztes nem néz fel, csak szól, megfigyelte, türelmetlen vagyok. Kérdem, miért, mi a fenét csinálna ilyenkor. Közepesnél rosszabb gitár, régi húrok, az volt a hülyeség, hogy egyáltalán elővettem. Sóhajt, mondja, vigyem oda, megteszem, kézbe veszi, akkordot fog, hangol, játszik, játszik már vagy fél órája, tisztán, közben le nem veszi tekintetét a sakktábláról. Nem néz föl, nyújtja a hangszert, átveszem, pengetem, hibátlan, nem hangolódik el, az ujjaim is könnyebben mozognak. Délig abba sem hagyom.
Kapcsolom a számítógépet, fellépek ide-oda, írok, beszélek, tudatok, megtudok.
Abbahagyom. Főznék ebédet, kérdezem, esznek-e, mondják, nem, de szólnak, az ásványvizet bepakolhatnám a hűtőbe. Nem pakolom. Kását szórok a forró vízbe. A feketetisztes felpattan a helyéről, egy pillanat alatt mellém ér, félretol, lekapja a tálat a tűzhelyről, tartalmát önti a mosogatóba, ütközésig nyitja a csapot, az utolsó szemet is átsegíti a lefolyón. Zárja a vizet, aztán csak áll, nem szól, vár. Tán egy órát dermedhet így. Végül rám néz, mondja, kását ne. Visszaül a másik kettőhöz. Nem szólnak, játszanak.
Tudja fene, miért csak most, de meglehetős bátorsággal megkérdem, fognak-e valami mást is tenni, vagy végigsakkozzák ezt a pár napot. Jelzi a gyalogos, hogy három év, se több, se kevesebb, három év. Az pont elég a felkészülésre, amihez a sakk is hozzátartozik. Mert itt csata lesz, vér, ordítás, haláltusa. Jön Lófia.
Jaaaa, mondom, értem ám. És most már fölényeskedve folytatom, hogy ők rég halottak, olvastam, csak nekik nem szólt senki, értem én, értem, de azért elmondanám, hogy csúfos véget értek, csúfos véget érnek. Egy pillanatig elbizonytalanodom az időben.
A feketetisztes feláll, felém fordul, pumpál egyet az öklével, de nem üt. Meglepődöm, milyen nyugodtan mondja, ez mesebeszéd, pletyka, a végső összecsapásra még nem került sor, mert igaz, hogy Lófia a legerősebb, de ők hárman, ha együtt harcolnak, egálban vannak vele, hát eddig inkább kerülgették egymást, eljött az idő, üzenetet kaptak, hogy készüljenek, egyszer és mindenkorra eldől a sorsa mind a négyüknek. Kérdem, ki üzent, mondják, hát Monyok. Indulnak az erkélyre cigarettázni. Szertartásosan, körbeadósan. Kisvártatva bejönnek.
A feketetisztes végigkutatja a konyhát, hűtőt, néha halkan szól a gyalogosnak, az bólogat, majd mikor már nincs több suttogás, lehunyja a szemét, nem szól, sóhajt. Szól a csengő.
Kukucskálok, kinn a boltos lány, nyitom az ajtót, mellette ládákban tej, kenyér, krumpli, hagyma, húsok, miegyéb, hátrébb két raklap ásványvíz. Átnéz a vállam fölött, int, vihorászik, mondja, van minden, víz is, buborékos, mondják, isten áldja, Eszter, mondja, százkétezer, mutatnak rám, néz rám, vigyorog, hebegem,
nincs nálam ennyi, csak kártyán, de ahhoz le kell mennem az automatához vagy a bankba. Szánakozva néz, kérdi, ugye, hiányzik Virág Dóra. Majdnem elájulok. Kártyaolvasót tart elém, odaadom a plasztikot, fizetek, ad számlát, súgja, estére szépül. Nem köszön, hív liftet, elmegy. Megbillen a ház. A lakásban térek magamhoz a konyhakövön, engem is bepakoltak, felemelem a fejem, látom, az ajtó csukva, a kulcsok a hasamon. Visszazuhanok, kicsit koppan, nem fáj. Maradnék, mégis inkább feltápászkodom, átnézek a pult felett.
Néznek a pult felett.
A feketetisztes megkérdi, jól vagyok-e, mondom, ne törődjenek velem, vagyis inkább hagyjanak békén. Bemegyek a fürdőszobába, magamra csukom az ajtót, vizet engedek a kádba, ruhástól belefekszem.
A gyalogos áll mellettem, mutatóujjával bökögeti a vállam, riadok, mondja, á, semmi, csak szól, hogy meg fogok fázni. A víz leengedve, a ruhámból még csöpög. Kiráz a hideg. Magamra hagy.
Átöltözötten is fázom, feltekerem a fűtést. Még sakkoznak. Kérdem, honnan ismerik a boltos lányt, válaszolják egyszerre, nem ismerik, firtatom, akkor a nevét honnan tudják, mondják, nem tudják.
Kimennek cigizni. Nézem a sakktáblát, az állást, kisandítok, nem figyelnek rám, próbálok lépni a fekete királlyal, mozdítani sem bírom. Feladom.
Készítenék reggelit, keresek tojást, erre hirtelen körbevesznek. A feketetisztes nemet int a fejével, és közli, mostantól ők rendelkeznek a készletek felett, sőt ostromállapotot hirdetnek egészen az ütközet végéig. Kérdem, az mikor lesz, mondja, nem lehet tudni, tán már holnap eljön Lófia.
A nagyszobából mindent áthordanak a kicsibe, csak a dohányzóasztalon a készlet, a gitár, egy fikusz cserépben és a három hokedli marad. Nem tudok tiltakozni, pedig akarnék, jaj, de akarnék, ám csak útban vagyok, félretolnak, nézem őket. Aztán a feketetisztes int, felold, mozdulok, tudomásul veszem, így a jó.
Ma a gyalogos főz, nekem kell beülni a helyére sakkozni. Egy pillanatig sem tanítanak, tudom a dolgom. A bábuk könnyűek, lépegetek velük, telik az idő, fogy az esztendő.
Akárhogy is lépek, minden parti döntetlenre végződik. Aztán hívnak cigizni. Mondom, én nem dohányzom, mondják, de, és már az erkélyen vagyunk, adjuk körbe a szálakat, én is szívom, pöckölöm a csikket, seprem utána a hamut.
Délben csengetnek. Kukucskálok, kinn a boltos lány vagy valaki hozzá hasonló. Elbizonytalanodom. De nyitom az ajtót. Félretol, belép, rögvest a tűzhelyhez megy, emeli a fedőt, szimatol, a konyhapult elé áll, egy-egy kést vesz a kezeibe, és mint valami rajzfilmszakács, bámulatos ügyességgel trancsírozza fel a húst, másik kezével hagymát vág, majd krumplit hámoz, tojást üt föl, belerak, kivesz, vár, sokat vár. Felbont egy üveg bort, kitölti a dugót egy teáscsészébe, a palackot a szájához emeli, és egy levegővel kiissza. Az üveget belemorzsolja a fazékba. Jó lesz, mondja, majd az egészet ráönti a gyalogos hasára, és azon melegébe megeszi mind. Csettint a nyelvével, iszik rá egy buborékos vizet, sóhajtja, fenséges volt, áléinak, isten áldja, Eszter. Kiáltok, hát mégis tudják a nevét, a boltos lány helyesbít, nem tudják. Nem szólok. Visszaülünk sakkozni. A lány lábánál fogva áthúzza a gyalogost a kisszobába, magukra zárja az ajtót.
Estére megéhezem, befejezném a játékot, de rám parancsolnak, csituljak, ostromállapot van, igyak vizet. Csitulok. Tologatjuk a bábukat. Mindig csak döntetlen.
A gyalogos áll mellettem, mutatóujjával bökögeti a vállam, riadok, mondja, á, semmi, csak reggel van, legyek szíves átülni a fehértisztes helyére, ma ő főz, én játszom helyette.
Egy pillanatig sem tanítanak, tudom a dolgom. A bábuk könnyűek, lépegetek velük, telik az idő, fogy az esztendő.
Délben csengetnek. Kukucskálok, kinn a boltos lány vagy valaki hozzá hasonló. Nyitom az ajtót, félretol, belép, rögvest a tűzhelyhez megy, emeli a fedőt, szimatol, a konyhapult elé áll, vár, sokat vár. Felbont egy üveg bort, kitölti a dugót egy teáscsészébe, a palackot a szájához emeli, és egy levegővel kiissza. Az üveget belemorzsolja a fazékba. Jó lesz, mondja, majd az egészet ráönti a fehértisztes hasára, és azon melegébe megeszi mind. Csettint a nyelvével, iszik rá egy buborékos vizet, sóhajtja, fenséges volt, áléinak, isten áldja, Eszter. Nem szólok.
Visszaülünk sakkozni. A lány lábánál fogva áthúzza a fehértisztest a kisszobába,
magukra zárja az ajtót.
Ma sem eszik senki. Vizet iszunk. Cigizünk, körbeadósan. Csak döntetlen.
A fehértisztes áll mellettem, mutatóujjával bökögeti a vállam, riadok, mondja, á, semmi, csak reggel van, legyek szíves átülni a feketetisztes helyére, ma ő főz, én játszom helyette.
Telik az idő, fogy az esztendő.
Délben csengetnek. Kukucskálok, kinn egy lány, nyitom az ajtót, félretol, belép. Felbont egy üveg bort, kitölti a dugót egy teáscsészébe, a palackot a szájához emeli, és egy levegővel kiissza. Az üveget belemorzsolja a fazékba. Jó lesz, mondja, majd az egészet ráönti a feketetisztes hasára, és azon melegébe megeszi mind. Csettint a nyelvével, iszik rá egy buborékos vizet, sóhajtja, fenséges volt, áléinak, isten áldja, Eszter. Visszaülünk sakkozni. A lány lábánál fogva áthúzza a feketetisztest a kisszobába, magukra zárja az ajtót.
Ma sem eszik senki. Vizet iszunk. Cigizünk, körbeadósan. Eldönthetetlen.
Fekszem a padlón, ők sakkoznak mellettem. Ez tán egy másik esztendő. Éhes vagyok. Nagyon éhes. Megyek a hűtőhöz, nyitom, üres. Nézek rájuk, mondják egyszerre, megettek mindent, kell az erő, kérdem, nekem miért nem hagytak, válasz helyett bámulnak rám értetlenül.
Fáj a víztől a gyomrom. Enni kéne. Enni, rágni, nyelni. Fáj a gyomrom. Az ajtóhoz megyek, nyitnám, ej, de nyitnám, ám nem megy. Nekidőlök, kukucskálok a kémlelőn, hallom, kinn surrog a lift, fölkúszik, lelibeg, elpittyegi az emeleteket, a lépcsőházban sötét van, a lépcsőházban világos van, a lépcsőházban nem jár senki.
Most teremtik a lelkeket.
Azok hárman egyszerre fölállnak, a szoba közepére húzzák a kis dohányzóasztalt, az egyik oldalára tolják a hokedliket. Letelepszenek.
Nyüvőé a jobbszárny, Hengergetőé a bal, Gyúróé a főerő. Összekapaszkodnak. Nézik a táblát, révülnek. Hullámzó gabonaföldek ők, meg kanyargó folyók, lankák és hegyek. Hangjuk megannyi apró, fekete tücsök. A táblán hét szelek söpörnek, eresztékeiben recseg a világ, farkasok lépnek egy fehér mezőbe, majd szűkölve húzódnak vissza a sötétbe, torokhang, dobszó, megnyílik a föld, röpül az idő, három nap egy esztendő, szita-szitapéntek, szerelemcsütörtök, dobszerda.
A csukott ajtón keresztül átlép rajtam Lófia.
Vele jön a boltos lány vagy valaki más, eldönthetetlen. Hoz húst, kenyeret, sok bort. Nekem ad egy kacsintást. Isten áldja, Eszter. Tudom a nevét. Rázza a fejét. Mégsem tudom.
Lófia a táblához lép, nézi azt a hármat, néz engem, nézi a bábukat A konyhára pillant, felhúzza ba szemöldökét, mondja, nem is rossz, bár sokat kértek érte, sokat adtam érte.
Lófiának nincs hangja. Nem a fülemmel hallom.
Közli, én őt fogom segíteni. Nyüvő tiltakozna, Hengergető szólásra emelkedik, Gyúró visszahúzza. Tudatja, Monyok lesz a bíró. A boltos lány meghajol. Nyüvő az öléhez kap, Hengergető az öléhez kap, Gyúró uralkodik magán. Lófia felém fordul. A homlokom mögé néz, helyet keres, talál, ott mutatja a feladatom. Mögötte kell állnom, ha balra kapja a fejét, húst dobok a szájába, ha jobbra, kenyeret, ha hátraszegi, öntök bort. Nagy lesz a szája, nem fogom elhibázni. Kihúzza szemét a fejemből. Pislant. Egy pillanatra sebésznek hiszem. Már háttal áll nekem. Monyok mellém készíti a húst, kenyeret, bort. Gondolok egy miértet, egy miért pont nálamot, de nem mondom. Látom, bár háttal van nekem, mosolyodik Lófia.
Kezdődik. Nem látok a táblából semmit, nem hallok hangokat, csak Monyok
rohangálását tudom, de nem nézhetem, figyelnem kell a fejet. Nem mozdul.
Lófia a homlokom mögé néz, rak rendet. Kihúzza fejemből a szemét. Valaki vízzel lemos. Az isten áldja, Eszter! Int a fejével, nem, ő nem Eszter. Ja, tudom, Monyok. Int a fejével, nem, ő nem Monyok. Lófia mintha mosolyogna. Mondja, túlvagyok. Azt hittem, félni fogok. Azt hittem, hideg lesz. Lófia nemet int. Elmegy, nem köszön. A valaki még marad. Megy az ablakhoz, léptében érinti a gitárhúrokat.
Megáll. Halkan szólok, kérdem, ki ő.
Rezzen.
Felém fordul, nevét mondja, Virág Dóra.