Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek. Körülnéztem. Még mindig nem tudtam, ki tanít meg arra, hogy miként mondhatom ki, szeretlek.
Különleges esemény történt délután, s mégis egyszerű, kollégákat köszöntöttünk az ünnepély félszeg szögletességével, székeket cipeltünk nevetve, hogy mindenki beférjen az egyébként tágasnak tűnő terembe. Amikor beléptem, ott volt ő is, már lassan másfél évtizede, hogy nem találkoztam vele, s most mosolyogva köszöntünk. Az egymásra következő beszédek elsodortak minket újra, magától értetődően és észrevétlenül, de ahogy hosszú idő múltán kiléptünk a teremből, egymás mellé kerültünk ismét, magától értetődően. Mintha most láttam volna életemben először mosolyogni. Icipici volt, de így is az a megközelíthetetlen nő, akit utoljára még a padból hallgattam némi félelemmel, némi kínos csodálattal. Nőkemény. Sosem engedett közel, sosem mertem közel lépni hozzá. Szégyelltem a pirossal televésett dolgozataimat, az első franciául megírt esszét, amit darabjaira szedve adott vissza. A végzés előtti évben meghirdetett órái csak nekem szóltak, tudtam szeptemberben, hogy ez az előadás és ez a szeminárium azért van, hogy engem segítsen olvasni és írni. Nem akartam elhinni. Most is csak alig. Utoljára azon a szigorlaton találkoztunk, ami után már a tanítási gyakorlat következett. Ő nem mondta, én nem kérdeztem. A másik tanszéken folytattam doktori ösztöndíjasként, elzárva ezeket az emlékeket.
Amikor a folyosóra kiléptünk, félszegen gratulált a diploma utáni éveimhez, én meg dobogó szívvel rohantam el egy éve megjelent könyvemért, ami ott hánykolódott gazdátlanul fiókomban. Megpuszilt, talán meg is ölelt, már nem emlékszem pontosan, pedig csak néhány órája történt. Elcsuklott a hangja, amikor végre most, ennyi idő után megköszöntem inspiráló előadásait és szemináriumait. Nekem is, amiért nem tettem meg előbb. Tudtam, hogy vannak könnyei, azt mindig megérzi az ember. A tanítás különös terápia. Megnyílt, s mindvégig tudta, hogy magáról beszél, a legmélyebb titkairól, dédelgetett álmairól, égető vágyairól, beteljesült vágyai csömöréről, a szövegekben hitelesen megélt életekről. Mme Bovary, c'est moi. S amikor lejárt az idő, bezárta az átjárót, kilépett a teremből, sajnálkozás nélkül, kötelezően. Az allegóriák meg mintha mégis tovább élnének, szövögetik gubóikat.
Így hát senki nem tanít meg arra, hogyan kell szeretetet s köszönetet egyszerűen, szemtől szemben kimondani. Csak úgy, egyszerűen. Kérdeztem, miért nem tanít már. Azt kellett volna kérdezni, miért nem tanított tovább engem. Persze, pontosan tudom. Mert nem mentem oda, mert nem jött oda hozzám.
(Ha nem működik a Like, a Megosztásra klikkelve az ismerősök tudni fogják: Tetszik)