Amigo estimado! Piciny gyöngybetűkkel írta a szavakat. Kerek o, peckes t, majdnem a névjegy tetejéig értek a sorok. Amigo, azaz barát. Ahogy a latinban szólították meg régen egymást a tudós emberek: Amice optime! Ám amíg az „optime” csak valamivel több, mint ma az optimális, az „estimado” az angol „estimated”-ra hajaz, ami legalábbis nagyra becsültet jelent. Teleírta a a féltenyérnyi fényes papírlap hátát, és a kezembe adta. A további mondatok szavaival már nem volt időm a találgatásokra, mert gyorsan lefordította. „Azt írtam Fernandónak, hogy magyarok vagytok, az én magyar barátaim, és nem lehet olyan kívánságotok, amit ne teljesítene.”
A félhomályos helyiségben heten ültük körül az asztalt. Hugó, a felesége, valamint mi öten. A quito-i szálloda éttermének kistermében csak nekünk terítettek. A különleges bánásmód már itt kezdetét vette. Pontosabban már akkor, amikor megérkeztünk, és Hugó megtudta, hogy magyar vendégei vannak. Egészen pontosan jóval előtte... Magyarországon, ahol Hugó egyetemre járt, megnősült elvált, hazatért, újranősült, elölről kezdte az életét...
„A tulajdonos várja magukat vacsorára” fogadott bennünket a portás, amikor délután visszajöttünk a városból. Délelőtt csekkoltunk be, és szándékosan nem feküdtünk le, bármennyire szédelegtünk az álmosságtól. A nyolcórás időkülönbözetet csak így lehet gyorsan elfogadtatni a tiltakozó szervezettel. Egymásra néztünk. Ilyen világhírűek volnánk? A profi kamerákból, az állványokból és más szerszámokból bizonyára látszik, hogy filmet készítünk, de az ilyesmi Ecuadorban nem olyan rendkívüli. „Köszönjük, jövünk” válaszoltam, aztán felvánszorogtunk a lépcsőn. Így már biztosan elhárítjuk a korai lefekvést. Kábultan üldögéltünk félórát az ágyszélen, aztán visszamentünk a hallba.
Hatalmas indián figurák, gyönyörű pálmák között durván megmunkált, de mégis stílusos fa fotelekben vártuk a hét órát. Ekkor lépett be Hugó a szárnyas ajtón, és ekkor ébredtünk fel a másfél napi ébren alvásból: „szevasztok fiuk, de régen láttam magyar embert”. Meginogtam, amikor felálltam, mintha valami himbálózó hajón volnék. „Látom, még nem álltatok át. Nem baj, megy az gyorsan, gyertek!”
A vacsora alatt jószerivel csak ő beszélt. A magyarországi évekről. Tokajról, Esztergomról, a műegyetemről, a magyar lányokról, az ott maradt barátokról. A felesége csak mosolygott, egy szavát se értette. Hugónak csak a vonásai, sasorra, és csillogó szénfekete haja hasonlított az itt eddig látott indiánokéra. Ő magasan száznyolcvan fölötti széles vállú, elegánsan öltözött sármos fickó volt. Széles jókedvében észre se vette, hogy alig tudjuk nyitva tartani a szemünket. „Filmet forgattok Galapagoson? Nagyon jó. Hajón fogtok lakni? Mi a neve a hajónak? Darwin Explorer? Hahaa!” Odanéztek a távoli asztaloktól is. „Az a hajó az enyém! Meg fogjátok emlegetni!”
Megfordítottam a névjegyet, aminek a hátoldalán Fernandónak, az emberének írt. Hugo Torres − állt rajta a mi új barátunk neve. Az utazási iroda, a hotel, a hajó és még néhány más dolog tulajdonosa.
Santa Cruz kikötőjében egy elég kicsike csónakban terpeszállásban egyensúlyozott Fernandó a móló mellett. Széles mosolya akkor sem lett kisebb, amikor a reptéri buszból csak hordtuk és hordtuk a bőröndöket és a felszereléseket. Az egyik kikötői bakhoz támasztottuk az elsőt és hozzá a többit. Métereket tett ki a sor. Rajtunk kívül még tucatnyian készültek a Darwin Explorerre. Arcok, társaságok, párok, akikkel együtt repültünk ide, Galapagosra Ecuadorból, de akkor még nem tudtuk, hogy majd egy hajóban utazunk. Fernandó egy ügyes szökkenéssel úgy lépett ki a csónakból, hogy az meg se rezzent. Láthatólag eltervezte, kiket kivel visz az első fordulóval a nagyjából száz méterre horgonyzó hajóra. Mint régi ismerőst üdvözöltem, ami egyáltalán nem lepte meg, hiszen bizonyára vannak visszatérő vendégei. Azon viszont fennakadt a szeme, amit a névjegyen látott. Én is régi ismerőssé váltam azonnal. Szempillantás alatt átprogramozta magát. Hugó neve varázsszó volt. A csónak velünk imbolygott át elsőként a hajóra, és a legjobb kabinokat kaptuk.
Fejedelmi lakosztály, állapítottam meg magamban. A kapitányi híd mögött, a legfelső szinten egyetlen kajüt nézett a teljes horizontra. Fernandó már mindenkit elszállásolt, én pedig aggodalmasan kérdezgettem tőle, amikor más nem hallotta: melyik lesz az enyém? „Nyugalom”, mosolygott, „nyugalom”. A fedélközben volt egy kis gázolajszag, a feljebb lévő szinten körbe lehetett járni a hajót, és belátni minden kajütbe. A tetőn viszont csak egy. Ide vitte be Fernandó a bőröndömet. Senki más nem jött fel, mindenki rakosgatta a holmiját, elfészkelt a tenyérnyi területén. Ezen az éjszakán már a hajón aludtunk. Felsurrogott a hajócsavar hangja, nagy habokat vetett maga mögött, és a Darwin Explorer a nyílt óceánnak fordította az orrát. „Reggelre Floreánán leszünk” mondta biztatóan Fernandó. A tat kis bárjában beszélgettünk. Lassan eltűntek a kikötő fényei, csak a csillagok maradtak. A hajó mozgása új koreográfiára váltott. Nagyon hosszú, és nagyon lapos hullámokon nagyon lassan himbálózott. Előre, hátra, és egy kis megmagyarázhatatlan oldalirányú csavarodással. A csónak, amin behajóztunk mellénk emelve függött, és ingaként másolta ezt a mozgást. Egyre többen vonultak el aludni. Fernandó felkísért a csigalépcsőn. Magával cipelt egy óriási fürt éretlen zöld banánt, és a zászlórúd alá akasztotta. „Három nap alatt megérik, négy nap alatt megesszük” világosított fel. Amennyivel magasabban voltunk, annyival nagyobb volt a hajó kilengése. „Vihar lesz?” kérdeztem Fernandót. „Ebben az évszakban nagyon ritka” búcsúzott el. Itt fenn csak egy körbefutó drótkötél helyettesítette a korlátot. Fernandó az ajtóig kísért. Bent felkapcsolta a villanyt. „Szép álmokat” mondta és magamra hagyott.
Fejedelmi lakosztály, jutott eszembe az első gondolatom. Széles ágy, tágas fürdőszoba... A lenti kajütökben lehajtható alkalmatosságokon szoronganak, milyen szerencsém van ezzel a Fernandóval. Vagyis inkább Hugóval. A fürdőszoba ajtókeretébe belevertem a vállam, de nem nagyon. Ültem a kagylón, és éreztem az alsó felemmel a hajó minden moraját, zörejét, nyikorgását. Az imbolygás ringatott, mint valamikor régen a körhinta. Kis híján ott aludtam el, trónolva.
Az ágy újabb meglepetés. Komfortos rugósmatracba süppedtem. Kinyújtottam kezem, lábam. Lekapcsoltam az amúgy se sok fényt adó lámpát, és csak néztem a váltogatva el- és feltűnő holdat a kajütablakon keresztül. Itt vagyok a Csendes-óceánon, öntött el valami diadalmas megelégedett érzés. Hajózok Santa Cruzról Floreánára. Ugyanott, ahol annak idején Charles Darwin a Beagle fedélzetén. Holnap százéves óriásteknőcök között fogok kalandozni...
Arra ébredtem, hogy két kézzel fogom a hasam. Már félálomban tapogattam. Az ébrenlét és az álom határán még tisztán láttam nagyanyámat a kisteknővel a kezében. Ő annak idején kemencében sütötte a saját kezével dagasztott és gyúrt kenyeret. Amikor kiporciózta a szakajtókosarakba, hogy megkeljen, és bevethesse a közben felfűtött kemencébe, mindig hagyott egy kis cipót, és azt a kisteknőben meghimbálta. A kiscipó pedig a teknő egyik faláról a másikra mászott. Vagy éppen körbegurult. Én csak nevettem, nevettem, ő meg csak mosolygott, mosolygott. Végül a kiscipó is a kemencébe került. Nem is hasonlított a kenyérre, mert azok barnára, feketére sültek, a kiscipó pedig napsugár sárga vagy inkább piros lett, mint az arcom, amikor belepillantottam a kemencébe. Mint a pokol tüze úgy lángolt benn ropogva a tavalyi szőlővenyige.
A hold fordult, vagy a hajónk, nem tudom, de éppen a takaróra esett a fénye. Szélesebb íveket írt le a beeső sugár, mint amikor aludni tértem. A motor hangosabb volt, a Darwin Explorer sebesebben haladt. Az orrnál szétcsapó habok hangja is felhallatszott. Két kézzel fogtam a hasam, és gondolkoztam, miért fogom olyan görcsösen. Tengeri betegség volna? Nem éreztem sem hányingert, sem rosszullétet. Egyáltalán semmi rosszat nem éreztem. A lábammal lerántottam a takarót, felemeltem a fejemet, és a hasamra néztem. Levettem róla a két tenyeremet. A köldököm fölött hol bal, hol jobboldalon emelkedett meg kissé a hasfalam. Hátravetettem a fejem, és most már tiszta tudattal ismét Darwinra gondoltam. Vajon amikor a Beagle ingott-ringott, ő felfedezte, hogy a gyomra ing-ring hasának kisteknőjében? Megint felemeltem a fejem, hogy tanulmányozzam a felfedezésemet. Haspréssel meg lehet állítani, rögzítettem az újabb megfigyeléseket. Aztán megint megijedtem. Biztos ez az, amit a tengeri betegséggel megküzdők kórelőzménynek megemlítenek. Még aggódtam egy kicsit és néztem ringatózó gyomromat, de aztán alighanem elaludtam. Ezt onnan tudom, hogy kipihenten és frissen ébredtem. A hajó moccanatlanul állt Floreana partján. Félrehúztam a függönyt, és láttam, hogy a banán már az éjjel elkezdett sárgulni. A távolból sirályok vijjogását hozta a szél, az alsó fedélzeten már javában zajlott az élet. Vetettem egy pillantást a hasamra, és elindultam a vizesblokkba.
Egész Magyarországot izgalomban tartotta a tévében zajló tehetségkutató selejtezője. A gyengébbek hamar kiestek, és a vége felé a feszültség egyre fokozódott. A sorsdöntő esték egyikén, amikor már csak a legjobbak voltak versenyben, a drukkerek tekintélyes része egy vékonypénzű, tehetséges fickót tartott a legesélyesebbnek. Kijött a rivaldafénybe, picit megingott, aztán egy két bizonytalan pillanat után felszabadultan szépen elénekelte a versenyszámát. Ebben a pillanatban csengett a telefon. Csaba hívott, egykori galapagosi stáb-társam. „Tudod ki volt ez?” ordította. „Persze, Torrez Dani. Lehet, hogy győzni fog.” „A Hugó fia, hát nem látod?”
Ó igen, világosodtam meg. Nekem hogy nem jutott eszembe? Még ott mosolygott a lámpák sora előtt. Igen, tényleg a Hugó vonásai. Mondta is az apja, hogy az első feleségével itt maradt a fia. „Művész akar lenni, és van is hozzá tehetsége. Most éppen Angliában tanul énekelni.”
Hugó és a fia... Elővettem e képeket, amelyek azon a bizonyos vacsorán készültek. Más termet, más alkat, de egy a tekintet. Mint a kovász a nagyanyám kenyerében és cipójában.
(Ha nem működik a Like, a Megosztásra klikkelve az ismerősök tudni fogják: Tetszik)
