Írta: Mirtse Zsuzsa
Emlékszem, kislány vagyok. Én kislány, ő kisfiú. Nyirkos hátam falnak támasztja, nyirkos hátát falnak támasztom. Pincékben járkálunk, szeretünk oda bemászni, ahol semmi keresnivalónk sincs. Combomra piszok tapad, de ez nem baj, úgysem látszik a sötétben. Fülledt, párás nyári nap van, a nyakhajlatokban fülledt, párás szavak. Befőttesüvegbe zárható a hőség. Befőttesüvegekbe zárható a gyerekkorom. Nyirkos hátam mégis a falnak, nyirkos hátunk mégis minden falnak. Nyúlkálunk, tapogatunk, mert homályosan sejtjük, ott lakik az, amit keresünk, amióta ideszülettünk, és úgyis odavonz a kezünk, mert lám, valamit titkolnak előttünk, ezt sejtjük, mit sejtjük, tudjuk, és úgysem növünk fel addig, amíg meg nem mondják nekünk, mi az.
Tervezgetünk, hogy majd lesznek kicsinyeink, és mi bizony majd nem gyűjtögetünk, mint egyes rágcsálók, mint mondjuk a hörcsögök, mert jó az Isten, s jót ád, és úgyis megvan mindenünk, hiszen itt vagyunk egymásnak, hiszen itt van a nyár, és örökké tart.
A kert sarkában macskát találunk, csúnya állapotban, pedig napokkal előtte még láttuk, ahogy etette a kölykeit.
Eddig tart hát, eddig, vacogtuk összebújva, és remegtek a füleink.
Örökkön-örökké, mondtad ott, a kertben, bogárbarna szemek a kisfiúarc közepén, nincs végük, s mint a kút, elnyel, ha belenézek.
Örökkön-örökké, suttogom, de elnézek inkább valahová búzavirágszemekkel (hiszem is, nem is, de mégis, inkább nem), mögé a bogárfeketének, a válla mögötti végtelen katángmezőkre, és arra gondolok, a nyárnak soha sincs vége, nem lehet máshogy, csak jól vigyázzuk a fényt, a meleget.
Amikor a hómezőn járunk, egymás szájából etetjük majd egymást, ugye? Amikor az élelem is kevés, saját combunkból, úgy-e? Nekem adod a húsodat?
Celofánemlékek alatt, dinnyedzsemek között, édes-fülledt kamrában bontogattuk az időt.
Felnőttünk, felnőttem. Te lennél az, te vagy?
Nézem az ismerős arcot, vonalakat, a kút-mély szemet, de nem találok valamit, nem talállak. (Táguló körökben rendeződik köré a világ, toporog a közepén.)
Loptál, csaltál, hazudtál, ugye, kérdezem utálkozva, mert nem láttam a szemében tükröződő végtelen katángmezőt.
Pedig azt mondtad, nem fogunk gyűjtögetni, hiszen mindenünk megvan, emlékszel?
Emlékszel? Kislányok és kisfiúk voltunk, meleg, jó szagú helyekről álmodoztunk. Juj, de izgi, jaj, de rémes helyekről. Aztán nagyfiúk lettünk és nagylányok, próbálkoztunk, próbálgattunk. Majd végre felnőttünk, itt vagyunk, szeretnek, szeretünk, és a végén meghalunk. Mindent akarok, majd egyszer az út végét is, de most még egy kicsit itt maradnék. Itt jó nekem.
A minden, az kevés, néz bele a szemembe a bogárfeketével, és minden nyárnak vége egyszer, jól tudod. Nem jó nekem így, de most már vissza nem fordulhatok, túl sok a dolgom, a feladatom, a kötelezettségem, nem tudom, ezt érted-e, kérdezi, és egy pillanatra elmosolyodik. Helyére kerül minden befőtt.
Mondd csak, még mindig elfutsz, ha félsz? − néz rám kútmélyen, és szemében egy pillanatra mégiscsak meglátom a katángligetet, ha egy kicsit oldalt tartom a fejemet, és hunyorítok.
Temesd el a macskánkat, vetem oda, és mielőtt válaszolhatna, elfutok. Várnak rám, dolgom van, állandóan most már.
Örökkön-örökké.
Vissza nem mennék sehova, soha. Nincs hova.