A John Fitzgerald Kennedy repülőtéren úgy állnak sorban a gépek felszállásra várva, mint a strandon az emberek lángosért. A hosszú kifutópálya végén éppen felemelkedik egy, amikor a másik majdnem a sarkában száguldva végső lendületet gyűjt. Az elején pedig mi kezdünk gurulni. Mögöttünk a tucatnyi óriás mindegyike lépik egyet. Aztán velünk is felemelkedik a Jumbó. Eltűnnek alattunk New York felhőkarcolói, az utasok pedig elfészkelnek a hosszú útra. Én is óvatosan több helyet keresek magamnak a szűkre szabott könyöklőn, és titkon szemügyre veszem, kivel zárt össze a véletlen sors jó nyolc órára, amíg Budapesten földre teszi a gépet a pilóta.
– Nem kényelmetlen? – érdeklődik útitársam a baloldalon. Hetven körüli öregúr. Jól szabott öltönye kifinomult ízlésre, aranyórája jómódra enged következtetni.
– Nem, ellenkezőleg – válaszolok a kötelező udvariasság hangján. Látom rajta, hogy az a típus, aki szeret beszélgetni. Megdicsérjük a pilótát, aggódunk az időjárás miatt. A gép beszélgetéstől zsong. Aztán beüt a meglepetés.
– Ugyi, maga magyar? – vált anyanyelvemre.
– Igen – folytatom magam is magyarul.
– Én Tóth Berti vagyok Youngstownból, Ohió – hozzáteszi állama nevét is, ahogy az az Államokban bevett szokás.
Szavaiból olyan régies magyarság árad, mint amikor csángókat hallok beszélni. Az akcentusa azonban meghökkentően ismerős. Mesél, mesél, árad a szava. Hetvenvalahány esztendős, már kint született és még sohasem járt Magyarországon. Édes anyanyelvét ő tényleg csak édesanyjának köszönheti, aki édesapjával együtt még a múlt század elején vándorolt ki. Bombaként hatol tudatomba, hogy ez az ember hiába él Ohióban, a Nagy Tavak mellett, szatmári... Tehén helyett azt mondja tehen, tányér helyett tánygyér, csinálja helyett csináli. Valamikor gyermekkorom hajnalán hallottam nagyon öreg embereket imigyen beszélni.
– Én Tóth vagyok, emez meg tót. Én magyar vagyok, ű meg szlovák – anekdotázik Berti bácsi. A mellette ülő jóval fiatalabb szőke férfit böki oldalba. – Neki fogok tolmácsolni. – Amaz mosolyog, nem ért egy szót se. Berci bácsi megismétli angolul. Az öreg folytatja: eccer vót egy tót, seggín vót egy fót. Nevet, nevet felszabadultan. Hozzáteszi: – De jó hazamenni.
– A szülei honnan származtak, Berti bácsi? – igazolni akarom magamban a gyanút.
– Azt maga úgy se tudja, hol van – legyint az öreg. – Olyan kis falu az. Hetyen. Hallott már róla?
– Hetyen... Hát hogyne hallottam volna – meredek némán magam elé. Apám, aki még Ferenc József alattvalójának született, gyakran emlegette. Megyek Hetyenbe, mondta, ha kérdezték hova igyekszik, és el akarta kerülni a választ. Ő a keleti határszélen, Mátyuson született, és nőtt fel. Számára a hetyeni nagyobb kirándulás volt, mint most Tóth Bertalannak az óceán átrepülése. Kitett az még tán tíz kilométert is.
– Én tudom, hol van Hetyen – vágom ki büszkén. Tóth Bertalan szemében láthatóan sokat emelkedtem.
– Oda pedig feltétlenül elmegyek – hajol előre izgatottan, aztán óvatosan megigazítja magán a biztonsági övet. Aggódva nézi, jól van-e.
– Azt mondták az orvasok, keményen húzzam össze, mert ha előreesek, kinyílik a mellykasom. Tudja, két hónapja ültettek új ereket a szívembe. Újjászülettem. Szóval hol van az a Hetyen?
– Ott született a szomszéd faluban az apám – kezdem, aztán megakadok. – Csak egy nagy baj van, Berti bácsi.
– Na, mija ?
– Hetyen nem Magyarországon van. Az bizony a Szov... vagyishogy Ukrajnába esett Trianon után.
– Na és, majd átmegyek. Én a kanadai határon lakok, észre sem veszem, amikor már odaát vagyok.
Mondjam, ne mondjam, milyen nálunk az átkelés Záhonyban? Berti bácsi belém fojtja a szót. Mint egy gyerek, úgy ujjong. Gépünk odaverte a kerekét Ferihegy magyar betonjához.
