Írta: Kácsor Zsolt
Az elmenekülésünk napjának hajnalán, amikor a nagyapám kilépett a kihalt, ködülte udvarra, a küszöb előtt balra, a megroggyant házfal tövében megpillantott három vérző fejű, haldokló macskakölyköt. Mellette álltam, a kezét fogtam izzadó tenyérrel szorosan, s amikor kikukucskáltam a combja mellől – mert akkor még csak addig ért a fejem, a combjáig –, én is megláttam őket a szürkületben. Az oldalukon hevertek, kapálóztak apró lábaikkal, és olyan hangosan nyivákoltak, hogy a nagyapám dühösen mordult hátra:
– A franc essen beléjük! – suttogta. – Felverik nekem az egész környéket.
Mögöttünk a nagyanyám araszolt volna kifelé, a hátán élelemmel és ruhával megrakott, terebélyes, négyszögletű vászonkosárral, amelyet hátinak hívott s keresztpántos hevederrel rögzített a mellkasa előtt. Nekiütközött a nagyapámnak, s megtorpant ő is.
– Mi van, Flóri? – kérdezte izgatottan, a nagyapám pedig hátrafordult, s azt morogta:
– Baj.
Ott álltunk az ajtóban mind a hárman, meleg, tanácstalan párát leheltünk a hideg repeszgránátokkal teli, megostromolt mindenségbe, és a vérző fejű macskákat bámultuk. A nagyanyám előrébb furakodott köztünk, s közelebb hajolt hozzájuk:
– Te, mi lett ezekkel? – nézett rá a nagyapámra, aki megvonta a vállát:
– Tudja az Isten.
S amikor a nagyapám száját elhagyta ez a szó, hogy Isten, a kölykök, mintha csak erre a vészterhes jelre vártak volna, hirtelen mind a hárman felnyüszítettek, s még hangosabban kezdtek zokogni fájdalmukban. A nagyanyám babonás gyorsasággal keresztet vetett, mire nagyapám ingerülten legyintett:
– Ej, Ilona, menjé' má' – azzal fölemelte a jobb lábát, amin vaskos, sötét, a sarkán megvasalt bőrcsizma feszült, s megismételte, mintegy magyarázatképpen, a halálos taposás előtt:
– Felverik nekem az egész környéket.
Majd a kölykök felé lendítette a lábát – mikor a nagyanyám felsikoltott, s visszafogta ölni kész nagyapámat:
– Mit csinálsz, te Isten barma? Most hozod ránk a bajt.
S amikor a nagyanyám száját elhagyta ez a szó, hogy Isten, a haldokló macskák egyszeriben elhallgattak, s apró, szinte láthatatlanul fénylő gombszemükkel fölnéztek, fölnéztek ránk mind a hárman, majd abbahagyták a kapálózást, s várták, szemmel láthatóan azt várták, hogy most mi lesz. Erre a nagyapám leengedte a lábát, s reszkető hangon azt suttogta nagyanyámnak:
– Te, Ilona... – kezdte –, nem megyünk mi innen sehova.
És lépett egyet hátra, s én is vele, mert attól a naptól fogva nem engedtem el a kezét soha. Nagyanyám azonban nem hátrált meg. Még közelebb hajolt az állatokhoz, újra keresztet vetett, majd fölvette s egyenként beletette őket a hátijába. Néhány dekával lehetett csak nehezebb az a vászonkosár, de a nagyanyám megtántorodott mégis, amikor kiegyenesítette a derekát.
– Jaj – nyögte. – Jaj.
– Jól vagy, Ilona? – kérdezte rekedten a nagyapám, olyan féltő hangsúllyal, mintha nagyanyám veszélyes küldetésből tért volna meg.
– Most már mehetünk, Flóri – válaszolta a nagyanyám, majd megfogta ő is a kezemet, és így, erősen összekapaszkodva tettük meg az első lépéseket. Öt-hat méterre távolodhattunk el a háztól, amikor kelet felől ismét a háborúzó ördögök ugatását hozta a szél. Akkor a nagyapám megállt, lehajolt hozzám, megsimogatta az arcomat, s azt duruzsolta a fülembe:
– Kisfiam, szegény apádat meg anyádat a kertben temettük el, ott hátul, a ribizlibokrok alatt. Tudjál róla, hogy hol fekszenek, és látogasd meg őket, ha nagy leszel.
Fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél – egyre a haldokló macskákon járt az eszem, akik némán kísérnek majd minket a hosszú úton, s velünk lesznek most már örökké.
(Élet és Irodalom, 2010. február 5.)
