Írta: Antal Anikó
Ez a város kávélázban szenved. Ezt a megrendíthetetlen konklúziót lakásunk nagy franciaablakából, egy csésze saját készítésű kávéval a kezemben, a mindennapi áldott feketéért kígyózó sorokat figyelve állapítottam meg. Unaloműzésre kiváló helyen élünk. Az utcánkban ugyanis három kilométer távolságban legalább húsz kávéház található. A paletta, mondanom sem kell, végtelenül színes. Kedvenceim a már derengő hajnalban nyitó, zegzugos, újságpapír és könyv lapjai mögé bújós, félhomályos, mézízű randevúkra csábító, bordó falú kávéházak, melyek tág teraszaikkal nem ritkán a helyi művészeti élet pezsgő színtereivé válnak. A francia sármjáról ismert Bonjour Brioche-t vagy a latinos szenvedélyt sugalló Tangot persze csak akkor érdemes útba ejtenünk, ha nem futunk őrült versenyt a múló idővel. A percekkel dacolókat a nagy kávéházláncok várják siető, profitorientált szeretettel.
Ma épp egy ilyen zöld-fehér kávéházlánc velünk szembeni gyöngyszemét figyelem. Reggeli kabarénak kiváló. A kávéimádók áldják, hogy bármikor, hangsúlyozom, bármikor, még a nagykönyvben megírt közlekedési szabályokat is megszegve egy perc alatt megkaphatják reggeli, mesterséges aromáktól illatozó feketéjüket. Az üzlet előtt parkolni szinte lehetetlen, akkora a dugó. Mindenki kávéért siet.
Ezt a rohanást a közlekedési lámpánál türelmetlenül tülkölő, öklüket rázó, munkába igyekvő sofőrök hangkavalkádja festi tökéletessé. Számukra nincs idegesítőbb, mint a kávéházból kilépő, még álmosságtól bódult emberfia elnéző mosolya, aki karját felemelvén, zöld-fehér poharát rázván, ujjaival elementáris erővel gesztikulálva, az esetleges hallásproblémákkal küszködő sofőröknek is jól olvashatóan artikulálja a levegőbe, hogy: „Kérem, ne haragudjon, csak egy kávéért ugrottam be!" Aztán fejbiccentve megy is tovább. Természetesen az ilyenkor mindenre felkészült sofőr az ülés alól kihúzott, friss kávétól illatozó, a reggeli napsütésben ezüstösen megcsillanó fémtermoszát meglengetvén visszavág, és az ablakon keresztül mutatja a szerinte követendő „kelj korán, és főzd meg a magadét" példát.
Ez előtt a kávéház előtt rendszeresen büntetnek a rendőrök. Számos autón már kora reggel díszeleg a sárga büntetőcédula, a volán mögött ülők pedig két korty kávé között percenként elrebegik: Könyörgöm, ne büntessen, hát nem látja? Kávéláz van!
Mindent elfogadunk. Mindent megbocsátunk, ha kávéról van szó. Még azt is, ha önhibánkon kívül késünk mások fekete iránti csillapíthatatlan szenvedélye miatt. A józan paraszt ész azt súgja, hogy nem elfogadható, ha egy villamos vagy autóbusz vezetője félúton megállva csak úgy kiszaladjon egy sörért, teáért vagy más üdítő nedűért. De kávé esetében ez is elfogadható. A félúton való megállás. Tankolni kell. Kávéval, elektromossággal és benzinnel...
Az órámra nézek. Tíz perc késésben vagyok. Felkapom a táskám és rohanok. Az első ijedtség után megkönnyebbült mosoly ül az arcomon. Azt hiszem, itt az ideje szempillát rebegtetve a késők varázsigéjét használnom: „Kérem, ne haragudjon, csak egy kávéért ugrottam be, és hosszú volt a sor!"