Írta: Fülöp Gábor
Ez nem novella. Nem is dokumentum. Nem krimolett. Ez egyszerűen nem az, ami. Ha ugyanis az lenne, akkor már nem lenne az.
Arra ébredtem egy borús/napos reggelen, hogy pisilnem kell. Ekkor még nem vettem észre semmi szokatlant. Még akkor sem, amikor megvakartam a tökömet. Vissza is feküdtem, aludtam még vagy két órát, ami, utólag úgy tűnik, súlyos hiba volt, de nem bántam meg, mert szép, szürrealista álmaim voltak, mint általában, amikor nem bánom meg, hogy visszafekszem még két órára.
Ismét felkeltem, kimentem borotválkozni. Nem tükör előtt szoktam, villanyborotvám van, akkus, az arcomat meg már ismerem látásból, bár nem vagyunk mindig köszönő viszonyban egymással. Megpróbáltam, szokás szerint, felfújni amúgyis felfuvalkodott arcomat, de csak egy puttyanást hallottam. Nem tudtam becsukni a szám. Ekkor belenéztem a tükörbe. Az arcom jobb oldala megbénult. Úgy döntöttem, ismét visszafekszem, mielőtt még elhamarkodnám a dolgot. Ismét szép, szürrealista álmom volt. Ezúttal azt álmodtam, hogy egy virágos mezőn fekszem, miközben tankok lövöldöznek körülöttem és húscafatok hullanak mindenfelé. De a birkák csak legeltek tovább és bégettek, a kecskék csak mekegtek, a békák meg (mocsár nem volt a közelben, de hát, mondom, csak egy szürrealista álomról van szó) brekegtek.
Túl későn ébredtem. Akkorra már tényleg megbénult a jobb arcom, pedig először azt hittem, ez is csak egy álom kis almomban. Igen, volt már egy ilyen – húsz éve. Már akkor sem tudták az okát. Huzat? Vírusos valami? Nem szélütés. Megnéztem az interneten. Facialis paresis. „Százezer ember közül életében 23 kapja meg ezt a máig felderíthetetlen okokból keletkező bibit.” (Halálukban viszont mennyien?) Én már másodszor részesültem ebben a szerencsében, úgy látszik, a kiválasztottak közé tartozom.
Két nap (és sok szürrealista álom után) mentem el orvoshoz. Mivel akkorra már bevezették a vizitdíjat (sőt, időközben meg is szüntették, most legyen okos az ember!), a neurológus előtt elmentem szemorvoshoz és fülorvoshoz is (vizitdíjat naponta csak egyszer kellett fizetni egy intézményben), s mint kiderült, erre amúgyis szükség lett volna.
Kiírtak – elsősegélyként - tíz terápiás kezelést. Az Ildikó és a Margit szépen kezelgetett is, apró drótokat helyeztek az arcom megfelelő részeire, ezeket ötpercenként váltogatták és különböző részekre tették utána. Ezekből a drótokból amolyan elektromos kisülések érték megbénult orcámat. No, de! Hiába volt ott mindenki egy lepedő-függönnyel elkerítve a szomszédjától, csak-csak hallottam történeteiket, bár süket vagyok, akár csak Márton Áron ágyúi. Érdekes történetek voltak ezek. Ezért csak azt tudom ajánlani minden újságírónak vagy történésznek, hogy menjen el egy ilyen terápiára (a félreértés végett: ott nem adnak piát, se italt). Rengeteg érdekes történetet hallhat, ha süket. (Ezekről majd utóbb.)
