Írta: Turányi Tamás
HAT ÓRA, IDEJE FELKELNI, károgta a női géphang a matrac mellől, a Nokiából. Ideje ám az apád faszát. Nyitott tenyérrel csaptam a billentyűzetre.
Április eleje van, a csípős reggeli levegő könnyedén hatol át az ablakszigetelésen, és én rémesen másnapos vagyok. Állítólag Tokióban a középiskolás lányok, ha megszorulnak, csak leveszik a bugyijukat, és eladják pár jenért a legközelebbi szexshopnak, ahol légmentesen záró nejlonzacskóba rakják. Ez ott népszerű árucikk, bejön a japán üzletember illedelmesen, öltönyösen, vesz egyet, meghajol, arigató, konicsiva, és szagolgatja hazafelé a metrón. Hát, a multivitaminnál csak gyorsabb lehet.
A magyar áprilisreggeli levegőben alapból benne van ez az illat. Nemzetünk figyelmét valamiért elkerülik a jó dolgok, gondoltam.
Felülök.
Megint zokniban aludtam, ezt valamiért gyűlölik a nők. Pedig az én lábfejem nyáron is fázik, ráadásul legalább olyan ronda, mint egy Karamazové, hát miért nem lehet ezt megérteni. Kipattanok az ágyból, jó lesz a tegnapi maradék kávé. Egy italautomatás cégnél dolgozom, napközben annyi kávét ihatok, amennyi belém fér. A másnaposság , mint a Möbius-szalag, tekereg vég nélkül bennem ezen a héten.
Két kisvodkát légyszi, mondom a házunkban lakó fiatalasszonynak, akinek, ahogy hallom, nem könnyű az élete, de már az éjjel-nappali pultja mögött áll fegyelmezetten.
Mindketten szégyelljük, hogy ismerjük egymást a házból, de más-más okból már túl is vagyunk ezen. Ő itt dolgozik, én meg most a vevő vagyok.
Elég lesz akkor lesütni a szemem, ha a szemetet viszem le délután, és a lépcsőházban futunk össze.
Beülök a kocsiba, indítás, első vodka.
Hét-nyolc percnyi veszélytelennek tűnő autózásra van a munkahelyem, külterület, szinte semmi forgalom, az út főleg a hegyoldalba ásott gombapincék mellett vezet.
Leparkolok, második vodka.
Kicsit már félek: körülbelül két percem van, hogy összeszedjem magam. Beteszem a magnóba a Rekviemet, kikeresem azt a tételt – "Tuba mirum" – , ahol a megbékélt basszuskórusba egyszer csak beledúl a magányos tenor, ez mintha megtisztítana, mintha újra lehetne kezdeni a napot, jóvá lehet tenni mindent.
Nem lehet, de már nyitom is a műhelyajtót, szia, népség, 'reggelt.
Csá, Tomi, köszönt Norbu láma vidáman, tévedhetetlen szakember, csak éppen rettenetesen rühell dolgozni, de szereti hallgatni a történeteimet, belekapaszkodik mindenbe, ami legalább lélekben elviszi innen. DJ Móki is itt van már, ma nem késett el. Igazi party-arc, a hétvégi techno vagy trance buli egész kelléktára, mint az étlap, ott van az arcán, a homloka verítékezik, de mikor kezet fogunk, érzem, hogy milyen ijesztően hideg az egész ember, készségesen el is meséli, hogy a négy exre szívott egy fél gramm füvet, amit "egy sikátor futókával" pörgetett meg, éjfélkor duplázott, aludni nem aludt semmit, úgyhogy reggel biztonság kedvéért felszívott még egy csíkot.
Veszi is elő a telefonját, mutatja a képeket, ahogy a csajával a fürdőkádban inhalálják az öngyújtógázt a nagy sárga töltőből, az volt az afterparty, fennakadt tekintetek, azt látom, de négyszeres szorzó az orgazmusnak, mondja. Móki vagy meghal félórán belül, vagy megint egész nap pörögni fog. Megveregetem az arcát, csillognak a hatalmas szemei, mint a légvédelmi reflektorok.
– Sziaa Toomi, oolyan rosszul nézeel kii – mondja az örökké lelassult Zserbó a hátam mögül, merthogy mindig onnan kerül elő. Már biztos benne, hogy ma is cefetül le fogják tolni, nincs neki olyan, hogy munkatempó, de megoldás sincs, az ő szervezete nem reagál az adrenalinra sem, sajnálni kell, attól egy kicsit összeszedi magát.
– Most nézd meg – mondja Neti, a műhelyfőnök, mikor kettesben maradunk, hát mit csináljak vele.
Neti bezzeg, mint a kolibri, ha egy helyben áll, akkor is szélsebesen jár a keze, szórja a gépbe az alkatrészt, és már működik is. Neti macskákat tenyészt, ez a szenvedély is nyomokat hagy, núbiai fejforma, mindig ugrásra kész testtartás.
– Tomi, ha már itt vagytok, húzzátok ki a második gépet a hetedik sorból, álljatok neki kiszedni a hűtőt, de ne abból, hanem a negyedikből, ami innen nézve a második sorban van, ez eddig világos, vagy tudod mit, mégse, fejezzétek be inkább ezt, de ne ti, ti inkább hozzatok előbb a raktárból új vízszelepet a hatodik gépbe ott – és így tovább, ömlik a követhetetlen áradat, megvárom, míg a tízedik variációjával végre meg lesz elégedve, arról meg úgyis kiderül, hogy mégse sürgős, beszélgessünk egy kicsit.
Neti minden megnyilvánulása éles, pontos és eleven, mindig ott van, ahol lennie kell, mindenre annyi energiát fordít, amennyit kell, veszedelmesen gyorsak a döntései, az egész lénye egyszerre imponál a környezetének és neki magának is, fel nem foghatom, miért itt dolgozik és nem a NASA-nál.
Hét óra ötven, Bombadil Toma esik be, a Latin Szerelő. Még ki se nyitotta a műhelyajtót, de már ömlik belőle a szó, végül is mindegy, a késését magyarázza, pedig nem kérdezte senki.
A magyarázatból, mint mindig, most is hiányzik mindenfajta logikai segédegyenes,
a szokásos mixet halljuk, szerepel benne a kimaradt buszjárattól kezdve az újonnan beépített Skoda-sebváltó ideiglenes meghibásodásán át az elgörbült biciklikerék-küllőig minden, de mondhatna akár hóakadályokat vagy ebola-gyanús reggeli székletet is. Idegességében az új rockklub-logós öngyújtójával gyújt rá, és mi tudjuk, amit tudunk, és ő is tudja, hogy tudjuk.
Neti lemondóan rákészül, hogy ma is végighallgassa Toma friss, a késése kompenzálására feltalált, de már majdnem el is készült napkollektoros, fluxuskondenzátoros időgéppé alakítható kávéautomata műszaki jellemzőit. Hányféle zsenit teremtett az Isten, óvatosnak kell lenni, ne okozzunk kárt, ha mégis feltalálóval lenne dolgunk, rajtunk ne múljon.
Térdelek az átadásra váró gép előtt, a két türelmetlen ügyfél toporog mellettem, ahogy próbálom a helyére illeszteni az érmevizsgálót. Ha ez is működik, mehet a
gép az utánfutóra, már csak le kell fóliázni. Váratlanul segítséget is kapok, Rollo, a Rohamgombóc áll meg mellettem. Vagy inkább felettem. De nem ez számít. Az számít, hogy Rohamgombócról onnét tudok, hogy a térde magasságában van a fejem, és most ért el a minden képzeletet felülíró csendes fingszag. Ezeréves, antarktiszi jégtakaró alól kiolvasztott mamut-tetem, függetlenség napján öngyilkosságba menekült kék bálna háromhetes korpusza a verőfényes floridai partokon, radiátor mögé becsúszott fél kiló sertésmáj az esztendeje lakatlan albérletben, habzó nyála a veszett rókának, Attila hősi halott hunjainak illata a catalaunumi síkon, a pestisjárvány kitörése előtt másfél perccel, kábé ez volna az a szagkompozíció, ami megszólítja most az orromat.
– B-b-bocs Tomi, cs-csak a gyomorideg – néz le rám Rohamgombóc bocsánatkérően.
– Semmi gáz – mondom, de nem nevetünk.
Rohamgombóc Besenyszögről jött a Fővárosba szerencsét próbálni, sporttáskájában pár lehetetlen ruhadarabbal és a szerszámkészletével. Anyám Kunmadeirán született, apám meg szerintem sehol, mondta, a naponta négy bebaszásról napi ötre fejlődött fel, na, akkor ültem vonatra. Hoztam a csajomat is, ő a Mekiben dolgozik, micsoda segge van, mint Szolnok megye, na mindegy.
Rollónak mindazonáltal helyén van a szíve, és érzi a rock and rollt: Neti megkérte, hogy óvatosan törölgesse ki az embermagas, elektronikus vezérlésű, új típusú Wittenborg-kávégépet, de vigyázzon, a programja letöltés alatt, megy benne a kettőhúsz.
Értem, Neti, vágom, Neti, vigyázok, de a következő pillanatban lendületből küldi a vödör vizet a gép aljába, mér' , hát a veder, az műanyag, mit fostok. El van mosva a gép, nem? Hö-hö.
Nyolc óra van, Bőrzsiráf érkezik, a raktáros, mi a helyzet, vazze. Ezzel, meg a kötelező kakaós csigával kezdi a napot mindig.
– Asszonnyal teszkóban elkúrtunk megint negyvenet, de még visszamentem pilótakekszér' a gyereknek, kétezer felett akciós, pénz nem számít, tudod, a gyerek. Tudom. Most jön az, hogy lakásavató volt szombaton, és benyelt egy raklap Jégermeisztert a diósdi kemény maggal. Diósdon, ugye, minden szombaton lakást avatnak, és mivel a Bőrzsiráfot mindegyikre meghívják, akkor Diósd évente minimum három Beverly Hills-nyi területtel gyarapszik. Neki egyáltalán nem fontos, mit gondolunk a történeteiről. Ezeket meséli, mert ő így mutatja fel a sebeit. Ha begyógyulnak, megveszi a Hummer-dzsipet, az amerikai tengelytávost.
Közben leül az étkezőben, úgy mesél; és udvariatlanság lenne tőlem, ha nem ülnék le hozzá, az viszont rossz döntés volt, hogy én is falatozni kezdtem, mert alig láttam neki a szendvicsemnek, már fel is ugrik, gyere, Tomi előkészíteni, a Big Boss komoly vevővel jön fél kilencre, – és nem különösebben zavarja, hogy még el sem tudtam pakolni a megkezdett kaját, már meg is indul – láthatóan élvezi az efféle hatalomfitogtatást.
Big Bossal amúgy semmi gond, érzi ő, hogy a kapitalizmus szelleme benne
ölt testet, mások meg azt érzik, hogy a "báránybőrbe bújt farkas" prototípusával állnak szemben, mindegy, az üzlet virágzik, majd összecsiszolódunk. "Nem vagyok emberevő, hanem csak azért vagyok ilyen geci, mert ez a kapitalista gondolkodás, bár nektek ezt még nem kell érteni, sokba kerültök, de majd kigazdálkodlak".
Fizetés kéthetente van, olyankor egyenként be kell menni hozzá az irodába.
Egy kis beszélgetés.
A tudattalan bűnérzet kifejlődése már az irodafolyosón megkezdődik, az ajtó előtt még mély lélegzetekre lenne szükség, mielőtt a kilincset lenyomnám, de nem, ezt is elvették tőlem, mert az ajtó nyitva van.
Kopogni azért kopogok.
– Na gyere, gyere csak – hallatszik belülről, miért van róla meggyőződve, hogy mézet nyelt kecskegidáé a hang, amit kiad, végül is mindegy, minek szánja, mert mire a hallójáratokból az agykéregre érkezik, már az alvadó vérhez hasonlatos.
— Ülj le nyugodtan, ne oda, ide szembe – és már veszi is fel az asztalról az egyik megcsörrenő mobiltelefont.
Hosszan beszél.
Közben rám pillant, sokszor, és minél kényelmetlenebbül érzem magam, ő annál határozottabban beszél a láthatatlan üzletfelével, nyilván ezért nem küld ki; ráadásul tudja, hogy tudom: ami közben belőlem fogy, az benne növekszik, nem kell a szemfogaival az ütőerembe vájni, vámpírok nincsenek, gondolom, dehogy nincsenek, mondja a kaján pillantása, mit gondolsz, mi nem fejlődtünk az utóbbi időben, és elképzelem, ahogy pirkadatkor magára húzza a koporsófedelet, de előtte még bekapcsolja odabent a DVD-lejátszót.
Mielőtt elköszönne, még vigasztalja egy kicsit a tárgyalópartnerét, hogy totális veresége átélhetőbb legyen.
És akkor jövök én.
– Hogy is hívnak? Mennyit is keresel? – persze nagyon jól tudja, előtte a naptár, a cetlik, vélhetőleg a rólam szóló feljegyzésekkel
Felsorolja, mibe kerülök a cégnek; adó, tébé, fűtés, áram, és néz rám, mosolyog, mintha meg kéne értenem, hogy ilyen rezsi mellett bizony nem is engedhetné meg magának azt a luxust, hogy nekem még külön is fizessen. És úgy látszik, ez a játék csak nekem unalmas. De hiába fogadom meg minden alkalommal, hogy nem fogok zavartan vigyorogni, zavartan vigyorgok, mert nem sok a lehetőség. Faarccal percekig farkasszemet nézni százból, ha egyszer sikerült, és az asztalt sem lehetett csak úgy ráborítani. Egyszerűen ki kellett várni, amíg úgy nem dönt, hogy véget vet a procedúrának, és leszámolja eléd végre a pénzt. Leszámolás, nem?
De.
