Írta: Bódi Katalin
Mostanában korán kelek. El kell érnem a korábbi vonatot, hogy időben beérjek a munkahelyemre. Emiatt a gyerekeknek is korábban kell kelniük, de valahogy ez az előrehozott ébredés rendet is hoz az életembe, ami igazi luxus. Még sötét van, amikor egyik táskámból a másikba pakolok, nyilván így halmozódnak fel a gyorsan elrongyolódó papírzsebkendők, a lyukas villamosjegyek és ez összefirkált vonatjegyek, így vesznek el napról napra kedvenc tollaim. De úgyis nehezen találok alkalmat a hiányra, mert már olyan napok is vannak, amikor egyetlen betűt sem írok le tollal, ritkán tintás már az arcom vagy az ujjam. Gyorsan felöltözök abba a ruhámba, amit éjjel még félálomban kigondoltam, ha ez nem történt volna meg, ruhapróbálgatással menne el a legtöbb idő. Mary Cassatt (1844–1926), Mosakodó nő,
1890–1891, National Gallery of Art,
The Chester Dale Collection,Washington D. C.,
36,4 x 26,7 cm, hidegtű és aquatinta, merített papír
Direkt felveszem már hat előtt a kopogós cipőmet, pedig több mint tizenkét óra múlva fogok csak kibújni belőle, de bevállalom a dagadt bokát és a nem természetes mosolyt. Ahogy fel-le járkálok a konyha kövén az ablakon át lassan beszűrődő homályos fényben, fényes homályban, idegenként hallgatom a kopogást, hogy hányszor hány lépést is teszek meg lomolás közben, amíg kimosom a kávéfőzőt, frisset főzök, mert éppen erősebb bennem a forró illat utáni vágy. Ahogy a lefolyóban eltűnik az előző napi hideg kávé, azért gondolatban kortyolok még belőle egyet apával. Mintha ez lenne az első gondolatom aznap, mert azonnal rácsodálkozom, hogy olyan is van hát néha, hogy nem gondolok semmire és senkire. Hiába kopog tovább a cipőm, nem ébrednek, hiába árad ki a kávégőz. Vajon hogyan fognak emlékezni ezekre a reggelekre? B. mesélte egyszer, mennyire utálta anyukája direkt, ámde diszkrétnek szánt motoszkálását és csörömpölését reggelente, ami az anya hite szerint szép lassan csalogatta az ébrenlétbe a csemetét, pedig szerinte sokkal jobb lett volna a konkrét ébresztés, az álmok pragmatikus félbeszakítása. Mert hát ebben is taktikázunk mindannyian, hiszen mindenféleképpen nehéz az átjárás a két világ között, pontosabban annak a felismerése, hogy éppen melyikben is tartózkodsz. Végül a pontos célzásként interpretálható redőnyfelhúzás vagy a takarólerántás helyett a simogatást és a rábeszélést választom, a félsikert is sikerként megélve. Egyre fogy az idő, így bevetem az utolsó fegyveremet, a csokigolyót tejjel, ami csak jól időzítve hozhat győzelmet, túl gyakran bevetve értékét vesztheti s dühösen ellenem fordulhat, nem is említve hajdanvolt elvemet, miszerint sosem tömöm majd ilyen szeméttel gyermekeimet. Ülök a fürdőszoba padlóján a fél órája még kifogástalanul ránc-, folt- és szöszmentes ruhámban, lábacskákat ölelek, álmos bozontokat simítok el, eltévedt kis kezeket terelek irányba, hátizsákokat leltározok. A csillagos ég alatt nyugalommal tölt el, hogy ők hamarosan úgyis visszamerülnek a legalább számukra óramentes világ vidám tevékenykedésébe, amit nem mutatók, sípszók, csöngések, felek vagy egészek metszenek darabokra, hanem amit játékok, történetek, találkozások, étkezések és pihenések tesznek folytonos bizonyossággá.
