Írta: Péter Béla
(„Öt kísérletem volt, ebből négy idén")
A parton jó a kékfrankos forralva.
A jégen egy iszonyat eleven nő kering, ugrik,piruettezik. Lehúzott bugyijából egyszer csak előbukkan a hófehér feneke, s egy végtelen nyolcasból mutatja a nézelődőknek alfelét. Sokan tapsra fakadnak. Mások gyere közelebbet kiáltanak.
A nő most már egymás után dobja le gönceit, és egyre távolabbra siklik, a folyó közepe felé.
Közben nyomják a bravót a parti kibicek, nagy vagy, kiabálják, ügyet sem vetve a tripla ugráskombinációkra, de arra sem, hogy az egyre vékonyuló jég felé tart az immár szinte teljesen meztelen művésze a korcsolyázásnak. Tombolni kezd az egyre népesebbé vált tömeg. Felhevülten biztatják a korcsolyázót, mígnem a nő, mintha nem is lett volna, eltűnik az emberi tekintetek elől.
Egyesek úgy vélték, vége a mókának, ideje továbbállni. Mások visszaálltak a forraltboroshoz még egy rundra. Voltak akik a horizontra szegezték tekintetüket, s valami üresség érzésre figyeltek fel önmagukban. Megint mások azt találgatták miféle trükkel tüntették el a nőt.
A piros tűzoltó kocsi vinnyogva kanyarodott a parthoz. A közelben tartózkodó halász értesítette őket. Valaki alatt beszakadt a vékony jég. Egy nőszemély volt az.
Létrákat tolva maguk előtt közelítették a helyszínt a derék önkéntesek.
Néhányan még visszanéztek az alkonyati képre, aztán szép lassan felszívódtak.
A forraltbor árus, miközben távozni készült, mérgesen dünnyögte maga elé: hogy én milyen marha vagyok, hogy nem vizeztem jobban ezt a nyamvadt kékfrankost…
