Írta: Kácsor Zsolt
Halott ember a nyomomban
A halott ember fekete kutya képében jött velem szembe, és már messziről nevetett rám a szeme. Sarkon fordultam rögtön, hogy elmeneküljek, éppen nem abban a passzban voltam, mikor a gonosszal harcolni szeretek. Meg hát minek is kellene ellenállni a rossznak, magyaráztam akkor magamnak, ilyenkor a jó az, ha az ember nem vesz tudomást, és átfolyatja magán, ami jön. Persze, ha menekülni kell, nem vagyok ilyen okos, az ész mindig csak utólag vág, amikor már nincs is rá semmi szükség. A fekete kutya szorosan a nyomomban csaholt, legszívesebben azt mondanám, hogy csattogtatta a fogait is, de ez alkalmasint nem volna igaz. Fohászkodva néztem föl az égre, de csak a semmit fogtam át: a levegőben egy sor villanyvezeték jelölte ki az üresség helyét. Rohantam, ahogy csak bírtam, a halott ember lemaradt, hogy aztán felbukkanjon szemben, a következő sarkon. Így menekülök előle évek óta, és próbálom megmagyarázni azt, amit nem tudok, csak értek. Félsz, ugye, félsz, nyüszített a fekete kutya. Nevetett rám a szeme.
Halott ember jár
A halott ember én vagyok. Hozzá ennél közelebb menni nem tudok. S micsoda távolság ez is. Az utcán, úgy értem, a viszonyok között, olykor annyira egyértelműnek tűnik minden: a jobb láb után a bal következik, majd ismét a jobb lendül előre, és így tovább, hogy csak egy, egész pontosan kettő példát mondjak. De olykor mégsem jutsz semmihez közelebb. Az utca végén a halott ember várakozik, a hátát a sarokháznak veti, cigarettázik, és tűnődve figyel. Merre jársz, cimbora, kérdezi, mikor gondolatban odaérek, én pedig próbálok úgy csinálni, mintha nem vettem volna észre, mintha nem hallottam volna meg. A halott ember erre csúfondárosan nevet, a csikket eldobja, rátapos, majd a nyomomba ered.
Sétálni nagyon szeretek, ide-oda járkálni a házak tövében és a parkolók mentén, ahol a kushadó autókat betongyűrűkbe préselt, megkopott levelű városi fák vigyázzák. A sétát mindig lazára veszem, a bal kezem zsebben, a jobbom pedig leng előre-hátra, mint az inga. A karomat hirtelen a halott ember csavarja hátra, az inga megáll, a bal láb nem lép tovább. A jobb pedig térdel.
Halott ember a révnél
A folyóparton álltam, a révnél. Sűrűn járt a komp, nem siettem előre, azt gondoltam, mielőtt elindulok, megiszom valamit a kikötő melletti büfében. Fröccsöt kértem, jégkockával, és amíg a homályosra koszlott ablaküveg mögött kortyolgattam, a túlpartot nézegettem. Sötét volt odaát, de már nem féltem attól, ami következik. Pedig idefelé még úgy zakatolt a szívem, hogy azt hittem, meghallja valaki. Ez jó: azt írtam: valaki. Most már becézem is. Ott álldogált mellettem, a hangja reszelős, a szemébe nem lehetett nézni. Csak nem, kérdezte a halott ember, és nevetett. Mit tudtam volna erre mondani? Kértem még egy fröccsöt, mert ez is olyan ital, hogy egyet nem lehet belőle inni. Már régen neki kellett volna ülni, és egyszer s mindenkorra végig kellett volna gondolni minden kérdést. Például azt, hogy a fröccsel hogyan is van ez. Számoltam a zsebemben a pénzem, nem örültem volna, ha eliszom az összeset. Tudtam, hogy hagyni kell ötven forintot a kompjegyre, és húsz forint jár a révésznek is borravalóra. Nem akartam a kompról lemaradni, eljött az ideje, hogy áthajózzak a túlsó partra. Pénz nélkül nem megy. A halott ember a vállamat veregette, na, mi van, öreg, kérdezgette. Segíts meg, istenem, fohászkodtam, tapad rám ez a pióca. A büfében egyre többen gyülekeztek, és a várakozók gyarapodó számából arra következtettem, hogy a komp hamarosan megérkezik. A távolban egy kutya ugatott. A kompon vajon van-e vécé, ezen tűnődtem végül. Kissé nyugtalanított volna, ha kellemetlenül feszülő hólyaggal kell nekivágnom az útnak. Számolgattam, mennyi idő lesz, míg átérünk a túlsó partra. Türelem, odaát is találkozunk, súgta a fülembe a halott ember, és nevetett. Istenem, nem szabadulok meg soha.
A halott ember ideje
A halott ember egy napszak: nem mondanám, hogy éjszaka, de azt sem, hogy nappal. Hogyan nevezik azt a pillanatot, amikor oszlik a sötét, de még nincsen hajnal? Még szuszog a város, és a házak falának ütközve kényelmesen, puhán keringőzik a szél. Nem látom még, hogy virrad, de érzem az ébredés ismerős szagát. A halott ember ideje ez, egyszerre indulás és érkezés.
Ez ő, ilyenkor ráismerek. Hagyja, hogy nézzem. Megbarátkozni nem lehet vele, hozzászokni talán. Néha azzal vigasztalom magam, hogy neki van szüksége rám: én vagyok az, aki ideköti. A halálnak nincsen teste, ezért tapad ahhoz, ami él. Engedjem el? Úgy szorít magához, hogy fulladok.
Ha felkel a Nap, le szoktam menni tejért. A lépcsőn halkan dudorászom, a postaládából pedig mindig a kulcsok hangos csörgetésével veszem ki a lapokat. A reggelnek ezeket a rituális hangjait nagyon szeretem. Hiszen a misén is csengetni szokott, amikor segítséget hív az ember.
(Élet és Irodalom XLVIII. évfolyam 11. szám, 2004. március 12.)
