Írta: Balogh Géza
Több napos szlatinai „sóbányászatból” tartottunk hazafelé, amikor utolértünk egy lassan haladó konvojt. A kanyargós hegyi utakon nem láthattunk előre. Balesetre gondoltunk, később meg valami forgalomkorlátozásra, de mikor az egyik oromról lenéztünk, láttuk, sokkal nagyobb a baj. Temetési menetbe cseppentünk.
Egy ütött-kopott zetor haladt elől. A pótkocsiján koporsó, mögötte a pap, tíz-tizenkét feketébe öltözött ember, azok után meg félszáz autó. Nem volt nagy forgalom, mehettek volna rendesen, de nem mentek. Poroszkáltak. Hegynek fel, hegyről le, és a zetor csak nem akart letérni. Én már előztem volna, de nem lehetett. A ruszin szokás ezt nem engedi, ráadásként szemből is jöttek persze. A zetorhoz érve minden autó megállt, s megvárta, míg a koporsó elhalad mellette. Por volt, benzingőz, hőség, a menetoszlop meg már vagy két kilométeresre duzzadt.
Na ebből elég! – álltam ki ekkor a sorból, s nekiálltam dinnyét enni. Még mikor jöttünk, valahol Nagyszőlős táján vettünk három nagy sárga- meg görögdinnyét, azok tartották bennünk eddig a lelket. Maradt még egy, annak a felét ettem meg most, aztán vissza a kocsiba. A sor persze nem ment, csak ballagott szépen, mintha csak a világ vége felé ballagtunk volna. Már a második falut is elhagyni készültünk, mikor elfogyott a türelmem. Előzésbe kezdtem, de ekkor megláttam az út mellett egy fekete fejkendős öregasszonyt. Nem szólt semmit, csak csóválta szigorúan a fejét – s ekkor énelőttem megjelent a harminc éve halott ruszin nagyanyám arca. És a hangja, amit úgy szerettem hallgatni, amikor répaegyelés közben a Szernye-mocsár zomok-kígyóiról, meg a Munkács melletti lápok lidércfényeiről mesélt az ópályi határban. Most szigorú volt az arca, s a hangja is megrovó: „Hová sietsz? Tán hamarabb akarsz a temetőbe érni, mint az a halott a koporsóban?!”
Restelkedve kullogtam vissza a sorba – hogy fél óra múlva nekiálljak dinnyézni megint. Aztán ismét vissza az autóba, azzal az elszánt dühvel, hogy nem törődök én azzal az ostoba babonával, lehagyok mindenkit. Beugrottam a kocsiba, hogy ugyanakkor fel is üvöltsek. Mert egy marék parázsra ültem. Egy veszett kecskedarázsra, ami eddig a dinnyéinken lakmározott. Hatalmasat mart belém. Azonnal vettem egy rongyot, hogy agyonüssem, de ekkor megszólalt megint nagyanyám. Szelíd volt a hangja: „És ha az a darázs a koporsóban fekvő öregasszony lelke…? És üzenni akar csupán?”
Nyomban visszaálltam a sorba. Nemsokára a zetor is lekanyarodott, rohanhatott mindenki, ahogy csak akart. Szaladtunk mi is, és haza is értünk szerencsésen. De a dinnyét nem hoztuk magunkkal, valahol Huszt táján kitettük az út mellé. A darázzsal együtt. Hozzon másnak is szerencsét.
*
De valamit mégis elronthattunk. Már kész volt ez az írás, az utolsó betűt is leütöttem, mikor elszállt az egész, kezdhettem elölről. Elkezdtem, de sokáig nem tudtam befejezni. Akkora vihar támadt, hogy majd kicsavarta a fákat, a villámok meg majd szétvetették a gépet.
Mivel sérthettük meg azt a darazsat!? És hogyan tudnánk kiengesztelni…?
Nagyanyám talán azt is megmondja.