Írta: Csabai László
Beköszönök nagyanyámnak és Bazsinak (ő a nagynéném), aztán hideg teát iszok a
konyhában. A tűzhelyen nagy lábas. Az illatáról érzem, ajándékcsirkés töltött káposzta.
Nagyanyám mestere, hogyan lehet egy csirkéből kondérnyi töltött káposztát készíteni. A
csirke itt húslevesként kezdi pályafutását. Gyenge húslevesként, mert az az egészséges. A húsleves felét megesszük, a láb, a fej, a farhát, a répa és a petrezselyem mellé kerül tört krumpli és sóskaszósz. (Nagyanyám valamikor a napkori szőlőkben vadsóskát tépett, de ma már ahhoz is drága pénzen kell hozzájutni a piacon.) A húsleves másik felét felönti
mégannyi vízzel, lök bele ezt-azt, ami éppen otthon van, így az akkor már zöldségleves. A
szárnyból, combból, combja tövéből paprikás lesz. A mellet ledarálja, összekeveri ötször annyi rizzsel és megtölti velük a kelkáposztaleveleket. (Vagy a torma-, vagy a karalábé-, vagy a szőlőleveleket, ami akad, csak fejes káposztáét nem, attól puffad.) A világ nyolcadik csodája: remek töltött káposzta, amiben alig találni húst, és az a kevéske is csak olyan semmilyen ízű, kétszer kifőtt csirkehús. Felemelem a fedőt. Egy méretes halat pillantok meg. A hal nem része a töltött káposztának, Bazsi szokta venni a piacon, mert magas a trigliceridszintje. Mélytengeri halolaj kapszula lenne a legjobb, de azzal nem lehet jóllakni. A hekk nyilván kihűlt, mire hazahozta, és azzal, hogy a frissen elkészült ételre téve melegítette meg, nem kevés áramot megspórolt. Este van, és lám, még mindig meleg.
Bent eldőlök a díványon, odaadom a szokásos süteményt – pillanatok alatt elfogy –, és várom Bazsitól a híreket. Sorolja: Timikéék rájöttek, hogy már Írországban is csak a gazemberek élnek meg, ezért Kanadába készülnek, aztán Bazsi és nagyanyám majdnem szívszélhűdést kaptak a minap, ugyanis küldemény jött a nyugdíjigazgatóságtól, és felbontva nagynénémnek egy irtózatos szó akadt a szemébe: megvonva. Följajdulva eldobta a levelet, ami egész nap ott feküdt a földön, hozzáérni sem mertek. De éjfélkor mégis neki kellett állni, végigolvasni, mert különben nem tudtak volna elaludni a rettegéstől. Nem nyugdíjkimutatás vagy határozat volt, hanem csak egy tájékoztatás – újabban küld efféléket az APEH is, meg talán a rendőrség is –, melyben valami olyasmi szerepelt: „az elmúlt év mérlegét megvonva”, a döntéshozók ilyen meg ilyen intézkedéseket tettek a nyugdíjkifizetések zavartalan… stb., stb. Nagyot nevetünk,
de mikor kérem, hogy adják ide, hadd olvassam el én is, Bazsi kereken megtagadja:
– Nehogy mégis kihámozz belőle valami megvonást.
Ha csökkenne nagyanyám nyugdíja, az szörnyű lenne Bazsi lányának, Timikének, aki
a férjével nem keres annyit Írországban, hogy kifizethessék a rezsijüket. Nagyanyámnak
kell pótolni, így viszont meg nagyanyám nem tud kijönni, ezért neki Bazsi pótol be,
persze Bazsinak is kevés, ami marad, neki mi egészítjük ki, csakhogy így meg mi futunk
ki a pénzünkből hó végén, minket az én és feleségem szülei támogatnak, viszont, most,
hogy anyósom nyugdíjas lett, rászorul feleségem nagyanyjának adományaira, őt az öccse
támogatja, aki viszont alkalmanként húsz évvel fiatalabb feleségének szüleitől kér kölcsön…
Nagyanyám már csak velem tud kimozdulni a lakásból, ismereteit TV-ből szerzi. Nincs jó
véleménnyel a világról: – Jahj, Lacikám, pocsék a nép, és egyre pocsékabb, Franciaországban a bemondónők bugyira vetkőznek a híradó alatt, az amerikaiak meg arra vesznek meg, hogy félbemaradt emberek lecekkel püfölik egymást…
Ez igaz, láttam én is: törpe pankráció, vagy angolosan midget wrestling a neve.
Bazsit rendkívül sok dolog érdekli, de mielőtt előadná legújabb értesüléseit, nagyon sóhajt:– Roland…
Roland Bazsi régi barátnőjének fia. Nagyanyámék befogadták az üres szobába, cserébe
minden hétvégén hoz tojást, zöldséget és egy kopasztott csirkét. (Az ajándékcsirkét.) Ha
Rolandot elküldenék, megsértenék az anyját, és ráadásul az ajándékokról le kellene mondani, ami nagyon nehezükre esne. De Rolanddal gond van. Pedig meg se mukkan, és tisztességes állása van a nyomdában, csak mégis, úgy ahogy van, valami nem stimmel rajta.
– Sokáig engedte a vizet? Égve hagyta a gázt a konyhában? – kérdem mosolyogva, de látom Bazsin: komolyabb dologról van szó.
– Éjfél után megnézte az órát!
Ez egyelőre még kész rejtély.
– Azt a faliórát, amelyik a folyosón van. Fél egykor! Már majdnem aludtam.
– Szóval úgy! Tapintatlan volt, nem kétséges. Azért ez még nem a világ vége.
– Aztán újra kijött, és újra megnézte.
– Na és? Nyilván félálomban volt és elfelejtette az időt, mire visszaért.
– Csakhogy fél egytől reggel hétig egyfolytában az óra és a szobája között trappolt, le-föl, le- föl...
Van egy másik furcsa szerzet is a környéken: Micsász. A Kórház utca túlsó oldalán lakik.
Termetes asszonyság, olyan vadkan kinézetű. Télen-nyáron melegítőalsóban és pólóban jár, folyton cigarettázik, és majd’ felrobban a méregtől. Ha valakivel szóba elegyedik, rögtön közli vele, hogy ő Afganisztánban szolgált, és azóta erős késztetése van az emberölésre. Zavart elméjű, amiről papírja is van, így ha megöl valakit, nem fogják felelősségre vonni – ezt állítja magáról.
– Micsász! Micsász! – hallom minap ordítani. Hátrafordulok, s látom, közeledik felém valaki. Ordibál tovább. „Engem néznek Micsásznak?!” – fut át a fejemen, és kezdek megsértődni. Aztán ahogy befordul a Gárdonyi iskola sarkán, már felismerem magát Micsászt. Keresem arcán a skizofrénia jeleit – hisz magát szólítgatja! –, mikor felismerem ordításában a kérdő hangsúlyt. Tehát innen a neve: Micsász, azaz Mit csinálsz?, gyorsan ejtve. Este fél tízkor a lépcsőház bejáróban állok, az állandóan beragadó kaputelefonon matatok – ez valóban gyanúsnak tűnhet. Persze van magyarázata: nagyanyám már nem bír támasz nélkül elvánszorogni lakása ajtajáig, hogy megnyomja a beengedő gombot, Bazsi meg hattól kilencig, fél tízig Gyulát, a férjét, rendezi az ő körúti lakásukban. Nincs kedvem Micsászt bevonni családi ügyeimbe. Egymásra meredünk. Aztán elmondja, hogy Afganisztánban szolgált, és azóta embert akar ölni, s ha megteszi, a haja szála sem fog meggörbülni, mert igazolása van, hogy elmeháborodott. Bólintok, s ekkor végre kinéz az ablakon Bazsi, tehát mégis megérkezett már, látja, mi a helyzet, gyorsan megnyomja az ajtónyitó gombot.
Beugrok, nehogy még a végén tényleg megöljön ez a Micsász.
– Az már egy kicsit tényleg túlzás –hagyom helyben, amit Bazsi mondott Roland hajnali
mászkálásáról. Bazsi eztán kedvenc témájáról, a lélekvándorlásról kezd értekezni. Régóta úgy érzi, unokájában találta meg lelke a következő állomáshelyét, azonban sokáig nem értette, miként lehetséges ez, hisz Timike lányával, Kistimikével, egyszerre élnek. A múltkor utánanéztem a dolognak, és jó hírrel szolgálhattam: a reinkarnációban nem számít az időbeliség, a lélek előre, hátra is tud haladni, vagy akár egymásra tolódhatnak a lélekhordozók. Bazsi ennek örül.
Anyám Földesen élő vagy feleségem vásárosnaményi-tákosi atyafiságára gondolva mindig
az jut eszembe, amint gabonáról, állatokról, házfelújításról és egyéb kézzelfogható dolgokról beszélnek, ellenben ha nyárligeti rokonaimnál vagyok, rendre hihetetlen esetek, különös emberek kerülnek terítékre, nem tudom, ez egész Nyárligetre jellemző-e – gyanítom, hogy igen –, vagy inkább csak apám famíliájára. Például az első emlékem Bazsiról: hét-nyolc éves lehetek, a Jósa András utcai nyomós kútnál várunk sorunkra, mikor megbök: „– Nézzed csak azt a lányt ott a szikvizesnél, annak két szíve van, ikernek készült, de menet közben mégis csak egy lett, viszont a két szíve megmaradt.” Vagy egy másik: nagyanyámmal, Bazsival és Marikánkkal a régi ház nappalijában tökmagot rágunk. (Nagyanyám még mindig imádja a tökmagot, csak sajnos újabban puffad tőle.) „– Elég jól néz ki, ahhoz képest, hogy átment fején a tűzoltóautó…”– mondja Marikánk a nemrég távozott vízóra-leolvasóra, és nagyanyám meg Bazsi nagyot bólintanak rá. Nem beszélik ki az ügyet, mert az – úgy tűnik – közismert, de belegondolnak fájdalmas balesetébe, és szánják. (Szegény Marikánk pár héttel ezután meghalt, ugrott volna fel a hajnali gyorsra, és beesett a szerelvény alá. Bárcsak az írói fantázia íratná ezt velem! Marikánk egyébként többnyire szomorúan ült a nappaliban, és forgatta csuklóján az akkor divatba jött karperecrádiót. Leginkább a Dezsi háreméből kiszorult lányok keresték nagyanyám társaságát, s közéjük tartozott ő is. Dezsiről most annyit: ő apám öccse, vagyis Bazsi bátyja.)
Beszélgetünk még arról az irtózatosan drága búrkifliről, amit nagyanyám vagy 15 éve
Bécsben vett, s miután a schillinget forintra átszámolva rájött a merényletre, a galambokkal etette meg bosszúból, a pacalfőzés titkáról, vagyis hogy mikor jön el az a pont, amikor már nem puhulni, hanem megint keményedni kezd, és végül arról, mi előnyösebb, a koporsós vagy az urnás temetkezés. Bazsi az utóbbit favorizálja, már katalógusokat is beszerzett, és kinézett magának egy „Forever Eden” nevezetűt. Megmutatja, tényleg egész csinos, csak az a baj vele, hogy drága, mivel külföldről kell megrendelni. Nagyanyám ingadozik. A koporsótól viszolyog, mert azt a földbe teszik, ahol állandóan sötét van, meg hideg és lucsok, de az urnával is vannak fenntartásai.
– Nem mondom, igazán formás, ráadásul nem férnek hozzá az emberhez a rágóférgek, de
valahogy mégiscsak olyan szűkös ott a hely…
Nevetünk.
A bejárónál felkapom hátizsákom s már a biciklit lakatolom ki, mikor pisszegnek. Felnézek.Bazsi az. Az ablakban. Balra bök a fejével, halkan beszélne, nehogy Roland meghallja, mivel azonban én egy emelettel lejjebb vagyok, mégis meg kell emelnie hangját, így aztán hangosan suttog.
– Talán holdkóros ez a Roland. Vannak ilyenek, láttam a Discovery-n. Ártalmatlanok, csak minden hónapban van egy-két nap, amikor rájuk jön, de, szóval, különben ártalmatlanok…
Éjfél felé járhat, az idő remek, ez az első igazi, tavaszi nap. Az utcai lámpa nem működik,
mégis minden részletet látni, mintha vékony viaszréteg borítaná a házakat. Felnézek, telihold van.
