Írta: Kováts Judit
Az első stádiumban a betegek émelyegnek, kínzó szomjúság gyötri őket, állandóan fáj a fejük. Szemük tűzben ég, testüket hideg izzadtság lepi el. Arcuk torzan megnyúlik, érverésük egyenetlen és sebes lesz, légzésük akadozni kezd. Görcsös hányás és sűrű hasmenés tör rájuk, de csak zöldes, nyákos víz megy tőlük. Majd olyan elviselhetetlen kéz- és lábgörcs lepi el őket, hogy van, aki az ágyból is kiugrik, és ordítva szaladgál összevissza.
A görcsös szakasz után kis időre megkönnyebbülnek – úgy érzik, mintha nagy teher szakadt volna le róluk – a tünetek visszahúzódnak, csak a kínzó szomjúság marad meg. Ez a stádium nagyon rövid, sohasem tart tovább egy óra hosszánál. Aztán újra kiüt rajtuk a hideg veríték, végtagjaik merevedni kezdenek, a hidegség felfelé kúszik a testükön, érverésük lassan megszűnik, végül csendesen kiadják leheletüket.
Semmi jót nem remélhetünk. Kételkedni sem lehet benne, hogy a kolera itt van a vármegyében. Senki nem gondolta volna, hogy ilyen szélsebesen ér el bennünket, hiszen alig egy hét telt el az első fenyegető híradások és főorvosunk fenti jelentése között.
Igaz, hogy ennek az ezernyolcszázharmincegyes esztendőnek a legelején egyszer már megriasztott bennünket, akkor le is zárták a galíciai határt, a Helytartótanács pedig megküldte minden vármegyének – nekünk is – a rendszabásokat ellene. Pünkösdre azonban csendesedni látszott a dühöngése, olyannyira, hogy megállt a határon, mi pedig nyugalomban voltunk felőle. Pedig, ha máskor nem, legalább akkor nyughatatlankodhattunk és készülődhettünk volna, amikor a muszka csapatok felvonultak a lengyelek ellen, hiszen a háború és a katonaság eddig még mindig ránk hozta a döghalált arról, Galícia felől.
Már benne jártunk a langymeleg koranyárban, amikor egyenesen Újlakról kaptuk a rémisztő hírt, mi szerint nagy hirtelenséggel, gyanús tünetek között, öt máramarosi sószállító tutajos halt meg egyszerre. Miután felbontották őket, és haláluk okaként egyértelműen kolerát állapítottak meg, az összes tutajt letartóztatták a mintegy háromszáz tutajossal egyetemben, Újlakot pedig azonnal bezárták.
Mivel Újlak éppen a mi Becsünkkel átellenben fekszik, a Tisza, mint annyiszor máskor, fenyegető teher lett a számunkra. Őriznünk kellett mindenütt, mert biztosak lehettünk benne, ha nem vagyunk elég éberek, a tutajosok ránk hozzák a veszedelmet. Annyiszor végighurcolták az évszázadok során a fekete halált és a dögvészt az országon, hogy elő se lehet azt számlálni. Vadak, zabolátlanok voltak világéletükben, holmi kordon sose számított nekik, lopva, az éjszaka leple alatt, a folyó belseje felé húzódva olyan hangtalanul, a legkisebb csobbanás nélkül tudták kormányozni és úsztatni behemót járművüket, hogy könnyedén kijátszották a legéberebb vigyázást is.
Szoros rendeléseket tettünk hát ellenük, olyan szorosakat, hogy a madár sem repülhetett át észrevétlenül felettünk. A hidak alját mindenütt behúzattuk, végtől végig a parton, puskákkal felfegyverzett, erős legényeket állítottunk éjjel-nappali strázsára, azzal, hogy minden áron tartóztassák fel őket, ha szükséges, akár lőhetnek is rájuk. Úgy tűnt, a víz felől biztonságban vagyunk, mégsem sikerült. Nem telt el egy újabb hét, amikor szinte egyszerre ütött be öt part menti helységünkbe a veszedelem.
Megfoghatatlan, ismeretlen rémséggel állunk szemben. Őrzés és kordon mit sem ér ellene, mintha tutajos sem kellene neki, viszi a víz, fújja a szél, terjed önmagától. Szörnyű mészárlást visz végbe, alig gyógyul fel belőle valaki, most úgy néz ki, tízből ketten, ha megmaradnak. A tudós doktorok azt mondják, negyven napig dühösködik egy helyen, és fele idő után kezd csitulni, nálunk azonban a negyven napnak jóval több, mint a fele eltelt már, de mintha még mindig befelé mennénk, ispotályaink rakásig vannak, a temetéseket pedig nem győzzük. Valójában nincs is temetés, csak a kolerás szekerek nyikorognak az üres utcákon szüntelen.
Tehetetlenek vagyunk, nincs semmink ellene, csak az évszázadok alatt felgyűlt pestises tapasztalataink, ezekkel azonban most nem sokra megyünk. Lázas igyekezettel hozzuk ugyan a különb s különbféle rendeleteket, mert hinni és mutatni akarjuk, hogy le tudjuk győzni a halált, de nekem az az érzésem, hogy csak vaktában tapogatózunk.
A félelem uralja az életet. Az úr retteg a szolgától és viszont. A nyílt lázadástól már csak egy hajszál választ el bennünket. Az első beteg, akit a dugig lévő ispotályban nem tudunk elhelyezni, az első halott, akit nem tudunk eltemetni, vagy az első nap, amikor az éhezőknek még rumtopf levest sem tudunk osztani, ellenünk fordítja majd a szegénységet, mert az rettegésében bűnbakot keres, és tartok tőle, hogy bennünk, elöljáróiban fogja megtalálni azt. Sötét gyanakvásában máris azt suttogja, hogy azért vonunk olyan szoros karantént köréje, és azért szórunk bizmutot a kutakba, mert egy szálig ki akarjuk irtani, azt akarjuk, hogy írmagja se maradjon.
Minden cselekedetünk a visszájára fordul. Ha napestig magyarázzuk, se érti a nép, hogy rendelkezéseink nem ellenében, hanem érette vannak. Mert, hogy is érthetné azt meg, hogy hetek óta nincs vásár, amikor eddig minden héten kettő volt, hogy nincs só és kenyér, amikor eddig mindig volt, hogy nem mehet az Alföldre aratni, amikor évszázadokon át ott kereste meg az esztendőre való életet, és tudván tudja, hogy jön rá az éhínség? És hogy érthetné meg azt bárki, hogy az Isten házába se lehet bemenni, a pap nem szolgáltat misét, és nem könyöröghetünk együtt az Úrhoz, hogy mentsen meg bennünket, miközben Ő küldte ránk az istenítéletet.
Hogy lehet azt felfogni, hogy pária lesz belőlünk, mert elég egy hidegrázás, egy kóbor görcs valahol a testünkben, és gyanússá válunk. Kikerülünk az istállóba vagy a szérűre, jobb esetben a tornácra. Ha hozzátartozóink erőt bírnak venni a félelmükön, dörzsölgetnek, melegítenek, cseppekkel, herbatével itatnak, hívatják a doktort, aki nem biztos, hogy eljut hozzánk, a kolerás szekér azonban megjelenik, és visz az ispotályba. Hogy minek azt nem tudjuk, hiszen ott mindenből hiány van, nincs ágy, orvosság, élelem, az ápoló asszonyok meg jobban félnek a nyavalyától, mint az otthoniak, úgyhogy csak fekszünk magunkban a végre várva, mert olyat még nem hallottunk, hogy valaki gyógyultan jött volna onnan ki.
És hogy lehet azt felfogni ésszel, hogy amikor bevégezzük, nem húzzák meg a harangot értünk, nem virrasztanak, nem siratnak, és nem tesznek koporsóba bennünket? Sírásók visznek a nyikorgó kolerás szekéren a külön temetőbe, és félve, nehogy akár véletlenül is hozzánk érjenek, hosszú rúdra erősített vashoroggal cibálják le rólunk a ruhát, majd anyaszült mezítelenül görgetnek be a sírba. Többünket egybe. Gönceinket elégetik, a hamut a testünkre szórják, csak aztán földelnek el. Porainkat megjelölik, oszlopot állítanak a kolerás temetőben nekünk, de nem azért, hogy a késő maradék emlékezzék ránk, hanem azért, hogy száz év múltán is rettegve tartsa magát távol attól a helytől, ahol ezrével kapartak el bennünket.
Az 1831. évi kolerajárványban körülbelül 465.000-en betegedtek meg és 250.000-en vesztették életüket, köztük Kazinczy Ferenc. A járvány a Hegyalján parasztfelkelésbe torkollott, aminek közvetlen kiváltó oka a jobbágyok, szegényparasztok körében elterjedt azon rémhír volt, hogy a földesurak a kutakba szórt bizmuttal akarják kiirtani őket.
