Írta: Habony Gábor
Mereven álltam, tagjaimat szándékkal dermesztettem meg. Velem szemben Ő hasonlóképpen tett, és farkasszemet néztünk egymással. Alkalmam adódott alaposan végigmérni.
Hűvös, vagy inkább jegesen hideg tekintetét gyanakvás árnyéka felhőzte — bár kezdődő ráncoktól markánsabbá lett arca egyetlen apró rezdüléssel sem árult el ennél többet. Keskeny ajkai közül a felső olyan vékony volt, hogy szinte eltűnt, beleolvadt a körülötte lévő, alig világosabb bőrbe. A haj röviden meredezett, alig két milliméter hosszan és szürkén, formája leginkább egy verőlegényhez illett. Ugyanakkor a magas homlok, a szemekben megcsillanó értelem ennek teljességgel az ellentétét mutatta.
Feszülten figyeltem, hátha elárulja magát, de egyetlen arcizma sem mozdult. Tudtam, hogy készül valamire. Mindig, mindenki készül valamire, még ha csupán egy lépés is ez a valami, vagy akár egy pohár víz felemelése, az ajkakhoz illesztése és megdöntése. Az ember jelene negyedrészben szándékokból áll, felerészben emlékekből és újfent negyedrészben az éppen végrehajtott cselekedetekből.
Sokáig álltunk így, én és Ő, akaratunkkal küzdöttünk. Nekem könnyebb volt: nem dédelgettem titkokat és az igazak ereje nem hagyhatott cserben. Minden pillanatban azt vártam, hogy megszólal, vagy akár csak félrenéz, bármilyen módon megmutatja magát. Hatalmas gyakorlatot szereztem már ebben és felismerek minden apró rezdülést — ám Ő komolyan feladta a leckét.
Mintha az imént megvillant volna valami a szemében. Valami sötét és rosszindulatú, valami gonosz — vagy csak a gyanakvása erősödött fel annyira, hogy árnyat vető felhő helyett apró villámot keltett? Nem, mégsem láttam ott semmit. Be kellett ismernem, hogy kifogott rajtam. Ismét.
Semmi gond, este újra találkozunk. Talán már napközben. Lesz még lehetőségem kiismerni a tükörképem.
