Írta: Nagy Farkas Dudás Erika
A fiam vízbe fulladt, elvitték a tündérek. Mondtam neki, hogy ne menjen a tóhoz, de nem hallgatott rám. Azóta is gyakran álmodom róla, álmomban felém nyújtja karját, sóvárog a fény, a fent után, de a zöld hínár derekára csavarodik, lehúzza, vissza az üvegpalotába, és lassan zöld lesz ő is, elfelejt engem. A parton múlnak napjaim, mert én azóta is csak a vizeket keresem, mindenféle vizet.
A tenger lesz a következő. A tenger…
Csak ezt az egy tavat felejtsem kicsit, ide még nem merek. Majd máskor, majd utoljára, ha már minden más vizet láttam, minden tavat és tengert megvádoltam, akkor majd visszatérek, ide a kert végébe, hogy elmenjek a fiam után, széttárt karjaimmal, mint az angyalok szárnya, lebegjek a vízen, arccal lefelé, a medrét kutatva, azután merüljek el benne, le a fenekéig, le a tündérekig, jaj, csak megismerne még...
Nem is értem, miért nem már ma, miért nem vagyok annyira bátor, hogy most, azonnal utána menjek…
Ülök a parton, már a tengernél, látomás, gondolom, de hangosan azt kiáltom, hogy jöjjön, itt vagyok!
Szép szál legény emelkedik a habokból, elindul felém, messziről integet, mosolyog. Megismer, ujjong bennem az öröm… a fiam, sóhajtom később, hát itt a fiam.
Asszonyom, mi a gond, kérdezi, és látom, ez nem is a fiam, ez valaki más, és néz a szemembe, vállamon a keze, aggodalom a tekintetében, arcomra pereg testéről a víz, fuldoklom a szégyenkezéstől, miféle varázslat játszik itt velem, ez már az őrület, nem mehet így tovább…
A szobában fényben fürdik minden, a víz fénye hullámzik a falakon, kéknek látszik az ég, zöldeskéknek a tenger, a tengert nézem benne, elfelejtem már a tavamat is, ölel, bolond vagy, bolond asszony a tavaszban, hát mit keresel itt, még nincs szezon, üresek a sétányok, a part végig üres, ki vagy te, azután már hangosan nem is szól, csak néz, úgy kérdez. De tudom, hogy nem kell felelnem, fekszem, hagyom, hogy most az egyszer ő győzzön.
Elmegyünk úszni, hullámra hullám, ígéri, hogy elvisz egészen a szigetig, ahol majd én is örökké fiatal maradok.
Nem vagyok már fiatal, de nem hallja, elébem kerül, karjaival, testével gyűri a tengert, nincs másik út, csak amin ő vezet, de messze még a sziget, és a part felől már feketedik a víz.
Nem győzöm, fárad a karom, lassul a tempó, lemaradok, már őt sem látom, ő nincs már sehol, talán nem is volt, haza gondolok, a tóra, de már késő, a hegyek felől elérnek a fekete felhők, elnyelnek, és velem az egész világomat, elnyelik a tengert, az otthoni tavat is elnyelik, és nem lesz tovább hol keresni, és nem lesz tovább senki, aki keresné a fiamat.
