Írta: Csabai László
Aligha van olyan villamos az országban, mely annyit kanyarog, mint a nyárligeti.
Most rajta ülök. A Kígyó utcáról fordulunk be az Ócskára, az Ócska alléja, a Rózsa utca felé.
Az Ócska két dolog miatt különleges. Egyrészt időutazást lehet tenni. Ötven, száz éve készült holmik kerülnek ki a ponyvára, és a dolgoknak lelke van, mint tudjuk. Másrészt találkozhatunk a hétköznapi, reális abszurddal. Mert az abszurd nem csak a posztmodern tollforgatók agyszüleménye, nagyon is fölfedezhetjük magunk körül, ha kinyitjuk szemünket, sőt, ha tágra nyitjuk, még arra is rájöhetünk… Nem! A negatív gondolatokat most száműzöm, inkább szemügyre veszem kedvenc árusaimat. Mind itt vannak.
Fél cipős. Fél cipős, nem félcipős! Sokat töprengtem már azon, kiknek kellhet fél pár cipő. Féllábúaknak természetesen. Csakhogy Nyárligeten alig van féllábú. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára. Az igaz, hogy nyilván nem sokat mászkálnak. Ha viszont nem sokat mászkálnak, cipő se sok kell nekik. Az lehet, hogy egyesek két többé-kevésbé hasonló cipőt vesznek, s megreszkírozzák, hátha mások nem veszik ezt észre. Honnan szerzi készletét az árus? Fél pár cipőket nem gyártanak. Valószínűleg kidobott cipőpárok használható felei ezek.
Meg kéne kérdezni tőle. Meg kellett volna, mert ez az árus sajnos már csak emlékeimben létezik.
Bográcsos. Egy mogorva kis ember. Talán süketnéma. Bográcsosnak nevezik, de nem a főzőeszközt árulja, hanem tokányt, körmöt vagy valami belsőséget. Csupa olyan ínyencséget, amit a mai, csirkemellfiléhez szokott generációnak a tagjai nem kedvelnek.
A bográcsosnál nem adag van, hanem kanál. Egy kanál 200 forint. Ha elfogy, hatalmas fakanáljával megkongatja a bográcsot, amely állványával együtt valójában már egy üst. Ez azt jelenti: kaparás. Mert mindent úgy készít, hogy egy réteg az edény alján maradjon. Kérgesedve, de nem odaégve. Kaparás kenyérrel 100 forint. Naná, hogy ez a legjobb falat.
Szalonnaárus. Hivatalosan nem azt árul, mert húskészítményt meg alkoholt csak külön engedéllyel lehet árusítani, az Ócskán pedig egyáltalán nem. Álcázza magát legális árucikkekkel: régi lavórok, ablakkeretek, zárak vannak előtte. De a beavatottak tudják, hogy egy jobbra felránduló homlok a valódi árukészletre kérdez rá. Vettem már szalonnát az Ócskán, nincs benne semmi különös. Füstölt tokaszalonna volt, amit nem kedvelek. Hentesnél is lehet kapni, legálisan és nem drágábban. És mégis van igény a zugszalonnára, biztos azért, mert zug. A szalonnaárusok, „ha már lúd legyen kövér” alapon, a másik tiltott cikkből, borból is mérnek. Igazi nyírségi, filoxéra után telepített direkttermő szőlőkből származó italok ezek. Minőségük nem éri el a Tokajiét.
Kalapos. Ha viszel neki egy régi kalapot, 20% engedménnyel kapod az újat. Ha nem viszel, de van képed sokáig alkudozni, akkor fél áron kapod.
Sokat jártam az Ócskára nagyapámmal. Mindig vonzott a váratlan dolgoknak ez a hatalmas összevisszasága, mintha egy város kulisszái mögé tekinthetnék be. Nagyapám praktikus okok miatt is jött. Például ő sosem vitte volna javítóhoz kerékpárját, ha kipukkant a belső. Otthon ragasztgatta. A boltban már akkor is ragasztó készletet árultak, ami állt magából a ragasztós tubusból, egy műanyag pipából (ami teljesen felesleges volt, mert nagyapám mindig ujjbeggyel vitte, érezte föl a ragasztóanyagot), és négy, foltnak való, gumidarabból. Csakhogy! Nagyszerű foltot lehetett készíteni a sok régi, megragasztani már nem érdemes gumibelsők feldarabolásából is. Lumpenek, akik megérdemlik, hogy hó végén száraz kenyeret rágjanak, könnyű szívvel elmentek a Zrínyi Ilona utcai alkatrészboltba ragasztókészletért, de nagyapám tudta: ha készletet vesz, a pénz felét, nyolc, de a száguldó árak miatt már lassan tíz forintot kidob ragasztófoltokra. Nagyapám erre nem lett volna képes. Levelekkel bombázta a Nyárligeti Napló „Olvasóké a szó” rovatát, meg a 168 órát, meg a Feledy Péter-féle Ablakot, hogy a boltokban miért nem lehet csak úgy magában, gumibelső ragasztót kapni, de ezek az orgánumok mindenféle nyavalyás apróságokkal, devizarendeletekkel, kongresszusokkal, rendszerváltással voltak elfoglalva, sehol nem rezonáltak az ő problémájára. Maradt beszerzési forrásnak az Ócska. Ha álló nap keresgélt is, ha többször is vissza kellett mennie, ha néha otthon derült is ki, hogy a ragasztó már annyira régi, hogy semmit nem ér, mert beszáradt, akkor is csak elérte, hogy ragasztótubust önmagában beszerzett.
Persze sokszor csak társasági életet élni jött. Az asszonyoktól kérdezgette, ágaskodik-e még a férjük szerszáma, meg hogy foglaltak-e közös sírhelyet, mert úgy – már egy főre számítva – olcsóbbra jön ki. Egy ’41-ben munkatáborba hurcolt cimborájától megkérdezte: „Na, megérte annyira várni az oroszokat?”, egy ’51-ben munkatáborba hurcolt cimborájától megkérdezte: „Na, még mindig várod az angolokat?” Közben, kérdezés és kérés nélkül le-letépett egy pár szőlőszemet, földobált zsonglőrködést imitálva egy almát, ami aztán a zsebében kötött ki. (Az Ócska Hatzel tér felé eső végén zöldséget, gyümölcsöt is árultak.)
Egy alkalommal már vagy háromszor tesszük meg a nagy kört. (Hatzel tér – Csillag utca – Kéz utca – Rózsa utca.) És az a pont, ahová mindig visszatérünk: egy gázpalackszerelvény árus standja. Palack nincs a standon, csak csövek, meg csavarok, meg kampók, meg szétszedett és egyben lévő, gázpalackra szerelhető nyomásmérők. Mondom nagyapámnak, hogy a vezetékes gázt már az előző évben beszerelték hozzájuk, a nyárikonyhában a spórt meg csakis hulladék fával fűti, de mérgesen leint. Belekotor újra és újra a térdig érő limlomba, forgatja a szerkentyű-részeket, ha valamit eldob, nekilát újra megkeresni, mindent újra felforgat. Harmadik nekifutásra sem vesz semmit. Hazamegyünk.
Otthon kiáll a nagyszoba közepére, maga mellé ejti karját, aztán, mintha áram érte volna, elkezd rázkódni. Megijedek. S akkor kiesik valami kabátszárából. Felveszem. Egy rozsdás fémkarika. Talán ezzel szorítják a nyomásmérő üveglapját a műszerdobozhoz. Akkora, mint egy befőttes lapka.
– Ez meg minek? – kérdezem meghökkenve.
– Minek? Hát ennyi fantáziád sincs!? Nem látod, mit lehet vele csinálni?
Forgatom, nyomogatom, próbálgatom az élét.
– Pogácsát szaggatni?
– Tényleg hülye vagy! Figyelj! Itt szépen kikalapálom, kiköszörülöm, itt meg marad tompa. Na, megvan már? Príma konzervnyitó!
– Minek? Van itthon.
– És ha kicsorbul?
– Hozunk a boltból.
– És ha kitör megint háború? Fognak is akkor azzal törődni, hogy legyen elég konzervnyitó!
