Írta: Kis-Mezei Katalin
Egy lusta nyári este
A hőség szinte elemel az úttesttől, harmincöt fok csak árnyékban van, a piros lámpánál a kereszteződésben, ahol az aszfaltcsíkok összefutnak, kiszélesednek, lehet tán ötven fok is. A menetszél sem hűt most, úgy ölel át a légáramlat, mint láztól átizzadt forró paplan. A bukósisak legfőbb haszna ilyenkor, hogy legalább napszúrást nem kapok.
Megállok egy boltnál, tejszínhabot, dobozos jégkrémet veszek, és csak reménykedem benne, hogy a csomagtartóban kibírja a rövid utat, és még fagylalt állagú lesz, mire megérkezem.
Esztelen ötlet ebben a kánikulában kimozdulni a lesötétített lakásból, de barátnőm hívott egy kis beszélgetésre, s hogy mindenképpen elcsábuljak, némi sült csirkét és salátát is beígért. Ezért a fagylalt és a tejszínhab: bebiztosítom magam, hogy desszert is legyen.
A családi házak között enyhébbnek érzem a meleget, a fák, a nagy zöld területek kissé lehűtik a levegőt.
A lépcső melletti szűk járdán kismadár csapkod, veszekszik pár méterrel a föld fölött. Nem értem a nagy ricsaj okát, míg meg nem látom a ház fekete macskáját: sanda tekintettel pillant rám, s szájában valamit szorítva fut előlem, hiába hívom. Már a fenyőfa alatt ül, mire a közelébe érek, s mohón szaglássza az imént zsákmányolt madárfiókát. A fióka élettelen, az anyja elkeseredetten csattog a kerítésen, én meg Darwint átkozom és a természetes kiválasztódást.
Bent a konyhában Dezső, a szobamacska néz rám kifejezően: „Szerinted is kutya-meleg van, igaz?” Úgy ám, haver, és rajtad még ott az a sok szőr is!
Barátnőm bikiniben topog az asztal és a mosogató között – könnyű neki, otthon van, jöttem volna én így öltözve át a városon…
A saláta már majdnem kész, csak a majonézt kell összekeverni a zöldségekkel, a hús bepácolva, azt majd az asztalnál sütjük meg.
A nagy ház és a kis ház közötti füvön kellemes zug, kerti asztal, néhány szék, az asztal fölé állítva napernyő. Esteledik. Itt kinn, a város szélén hamarabb hűl a levegő, hátam mögött néhány fenyő állja útját a szomszédok tekintetének, és szűri hűvösebbre a lassan enyhülő hőséget. Tőlünk pár méterre aprócska kerti tó, de azért elfér benne némi sás és a partján egy kis fűzfa. A fekete madárvadász és barátnőm két öreg pincsije felváltva járul inni a vízhez.
Az asztalra tányér, evőeszköz kerül, meg a hússütő készség, aztán sercegni kezd az előre bepácolt hús. Míg sül, mi jó hideg gyümölcslevessel kezdünk, jólesik az egész napos hőség után, meg most van ideje ennek, minden belevaló gyümölcs megterem a kertben.
Közben a beszélgetés is kanyarog, olyan csöndesen, lustán, ahogy az alkony száll le körénk szinte észrevétlen. Férfiakról, gyerekekről, versekről, írásról, lekvárról és kritikákról. Költők és nők egymás közt.
A forró húshoz épp illik a hideg saláta, utána pedig a jégkrém tejszínhabbal maga a csoda, tökéletes zárása a könnyű vacsorának. A tejszínhabos flakon láttán a bozontosabbik pincsi lázba jön, de végül beéri egy alapos dögönyözéssel. Kövér kisrókára hajazó társa is hozzám dörgölőzik, féltékenyen lökdösve simogató kezemet, végül két kézzel két kutya bundáját gyömöszölöm szinkronban. Én unom meg hamarabb. Szerencsére megjelenik egy béka a kispad alatt, a kutyák örülnek az új játéknak, fölszabadul a kezem, végre rágyújthatok.
Későre jár, öreg este van már, lassan indulnom kéne hazafelé. Áldom az eszem, hogy induláskor betettem a csomagtartóba egy kardigánt, este tízkor még a legmelegebb nyárban is elbírja az ember a motoron.
Vagy öt percig köszöngetjük kölcsönösen egymásnak ezt a szép, békés estét, aztán belehúzok az éjszakába. Tizenöt perc múlva már a saját garázsom ajtaját zárom. Még nekem is meg kell etetni a két macskámat.
