Írta: Tamás Timea
Itt alig mérhető valami európai mércével, kelet-európaival pedig végképp semmi. Egy kelet-európai értelmiségi lénynek, ráadásul ha túlteng benne bizonyosfajta érzelmesség (és vagyunk ilyenek egypáran, csakhogy kevesen vállaljuk), ki kell bújnia a bőréből, le kell vedlenie a régit, az otthonit, ha itt igazán, maradéktalanul és felhőtlenül jól akarja érezni magát. Amerika nagy és szép és jó és befogad, genereuse-generous, mondják itt franciául, angolul egyaránt – ha viselni tudod az új bőrödet. Mert amíg a régiben élsz – nem tudsz semmit a legújabb bankhitelekről, valutaárfolyamokról, négyhengeres turbómotorokról és egyhetes bermudai utakról… és hiába tudsz bármit Napóleonról, Hitlerről, hiába tudod, hogy melyik földrészen van Vietnam, és hiába, hogy hol van Horvátország és Szlovákia és milyen nyelvet beszélnek Varsóban, mindez haszontalan, akárcsak az exponenciális függvények és a deriválás – mert az itteni élet sodrában mind ez nélkülözhető, pontosabban fölösleges kacat, amellyel az ember csak eltömködi memóriája különböző részeit, ahelyett, hogy valami másra, valami használhatóra tartalékolná azokat a rekeszeket… Mindezek nélkül a kanadai család boldogan ebédel szombat délben a McDonald’s-ban, a gyerekek olyan természetességgel mozognak ott, mennek új rendelésért, fagyiért, ketchupért, ahogy nálunkfelé egy bennszülött kelet-európai gyerek soha nem lenne képes, igen, minden fölösleges tudás nélkül nyugodtak, boldogak, kiegyensúlyozottak, jóllakottan ülnek be a legújabb négyhengeres turbómotorosba, és indulnak hazafele, az anyukának pedig nem kell otthon mosogatnia. Egy kelet-európai neveltetéssel itt nincs mit kezdeni. Bőrt kell váltani és életvitelt, vagy talán életet. De hát én végül is szemlélő vagyok és kényelmes, megszoktam a régi bőrömet, és néha úgy érzem, azért vagyok a világon, hogy rácsodálkozhassak a dolgokra.
Mint annál az orvosnál is.
Mert a szolgáltatások itt utolérhetetlenül kifinomultak. És olajozottan működnek. (Ezt jó volna megtanulni, mert talán időt és energiát spórolna meg számunkra otthon, Európa keleti felén, időt, amit szokásunkhoz híven arra használhatnánk, hogy saját haszontalanságainkon búsongjunk.) Bejelentkezés van, telefonon általában, felírnak, megköszönik, egy nappal a jelzett időpont előtt ismét felhívnak otthon, hogy el ne felejtsük: várnak, megköszönik, a jelzett időpontban pedig pontosan délután négy órakor a váróteremben elhangzik hangosan a nevünk, bekísérnek a rendelőbe, megköszönik, várunk – és egy perc múlva megjelenik az orvos, aki szokásszerűen mosolygós, nem fáradt és érdeklődő…
Az az orvos középkorú, középmagas, közepesen friss, közepesen fáradt kanadai úr volt, mosolygott, gyorsan és pergőn beszélt, rutinosan kérdezgetett különböző betegségek felől, hogy honosak-e nálam; mikor a szellemi fogyatékosság rubrikájához ért és én mosolyogva jegyeztem meg, hogy tudomásom szerint nincs és nem is volt nekem – komolyan rám nézett és azt mondta, reméli, tudom, hogy Romániában milyen sok van. Akkor kezdett érdekelni, hogy mit tudhat rólunk. Akkor kezdtem sejteni, legalábbis sejteni, avagy remélni véltem, hogy hátha mégsem egy tipikus kanadaival beszélgetek… És valóban, jöttek a kérdések. Nem, nem igazán tetszik Kanada, tudja, én túlságosan európai vagyok, ez a földrész nekem… meg tudja érteni, a felesége európai, pontosabban szigetországi, Anglia, London, Oxford, Skócia, igen, igen, ő is járt, gyönyörű és hát egész Európa más, jóval mesteribb, bonyolultabb, more sophisticated, sokkal kifinomultabb, hogy meddig…, hát természetesen Bécsig, keletebbre, hát nem, arra még nem járt, majd talán húsz év múlva, addig változik valami, ott mindig háború van valamiért, nem gondolom, hogy egy kicsit szemellenzősek? Állandóan tologatják a határokat, már maguk sem tudják, mit akarnak voltaképpen, mit miért tesznek, de tán a legújabb technika, ha nem harcolnának örökké, tudja ő, hogy nem olyan egyszerű, merthogy a történelem, szegények, tudja, hogy mindenki elfoglalta őket már nagyon régtől, az a – hogy is hívják, igen-igen, meg az ázsiaiak is, a mongolok, az a … megvan! – és felemelte a mutatóujját! – még Dzsingisz kán is. És ragyogott a szeme. Merthogy ő tudja. Mert olvasta. De azért egy kicsit csak szemellenzősek… persze majd kinőhetik tíz-húsz év múlva, na meg itt van a legújabb technika és nincs már ott a kommunizmus, hanem Bécs igen, az gyönyörű.
Kint a váróteremben aggódva várt a párom. Semmi baj – mondtam… miről beszéltetek annyit… Dzsingisz kánról.
Szórakoztató ez a világ egy szemlélőnek. Sejtettem eddig is, de most már biztosabb tudomásom van róla: Európa Bécsig tart. Mi keletiek valahogy, valamilyenféleképpen kívül esünk minden érdeklődési körön. A Dzsingisz kánéba belefértünk. Na meg a szellemi fogyatékosok statisztikáiba. Már nem fáj.
Én – jól érzem magam a régi bőrömben. Tudom, telis-tele vagyok Amerikában használhatatlan tartalmakkal, de jólesik ez a fényűzés. Újra megtudtam, hogy belőlük hiányzik az a fajta kíváncsiság, ami minket jellemez. Nem tartják célravezetőnek, nem hoz anyagi hasznot és ránehezedne az életükre. Az élet sötét oldala nem érdekli őket. Néha befizetnek egypár dollárt egy-egy agyonreklámozott jótékonysági bankszámlára, és ezzel – lerótták a lerónivalót.
Itt kelet-európai mércével semmi nem mérhető. Ha valaki amerikai lesz – levedlik róla az otthoni, a régi bőr és nyelv – és mindaz a használhatatlan tudás, amivel otthon próbált töltekezni. Ha akarja – ám úgy legyen.
