Írta: Oláh András
A börtönben eltöltött évek alatt számtalanszor elképzelte a napot, amikor végre kilép a kapun. Vakító napsütés, zsúfolt villamosok, autók, emberek. Ő pedig egy pillanatra megáll majd a kapuban, s az egykedvűen tisztelgő őrre ügyet sem vetve belehunyorít a napba, nagyot szippant a friss levegőből, s lelkében a szabadság mámorító érzésével elvegyül a tömegben.
A valóságban persze egyáltalán nem így történt. Először is zuhogott az eső. Sűrű, nagy szemekben, hogy mire a kapun kiért, már bőrig is ázott. A poszt ki sem bújt a vackából, az utca pedig teljesen kihalt volt. A csatornák nem bírták nyelni a nagy mennyiségű víztömeget, hatalmas ár hömpölygött a járdasziget mellett, s krátereket robbantottak benne a sötétszürke felhőkből lezúduló esőcseppek.
Tenyerével megtörölte az arcát, fölhajtotta zakóján a gallért, és átfutott az utca túloldalára, hogy behúzódhasson a szemközt tátongó kapualjba.
– Legalább egy taxi jönne... – sóhajtott reménykedve.
Azt tudta, hogy senki sem fogja várni. Az apja beteg, kórházban van, anyját már rég eltemették, barátai nincsenek, felesége pedig... Nos, felesége sincs. Hivatalosan ugyan nem vált el Ágnestől, de már a börtönévek előtt is külön éltek. Az első időkben még meglátogatta ugyan, de a férfi elutasító magatartása miatt egy-két hiábavaló próbálkozás után végleg elmaradt. "Nem akarlak látni" – mondta neki a férfi az első alkalommal, s többé ki sem jött, ha a felesége várta a beszélőn. Pedig nagy szerelem volt az övék annak idején. Még a gimnáziumban kezdődött. Az elsők voltak egymás életében. S talán épp ez lett a baj. Meg a korai házasság. Türelmetlenek voltak, s így pár év alatt felemésztődött minden kapocs, ami összefűzte őket. A viták, a veszekedések sorozatában kiégették egymást. Egyre gyakrabban kimaradozott, hajszolta a mást, az újat, s Ágnes ezt sehogy sem tudta tolerálni.
Nem volt állandó barátnője, a lányok, akiket fölszedett, csak egy-egy alkalomra kellettek. Fájdalom nélkül vált meg tőlük, ahogy lelkiismeret furdalás nélkül ment haza is egy-egy máshol töltött éjszaka után. Rezzenéstelen arccal hallgatta Ágnes hisztizését, akit viszont egyre jobban bőszített az ő flegmasága. Aztán – ha túlontúl hevessé vált a helyzet – letette az újságot, fölállt, és elment megint.
– Szeretlek, te őrült! – hallotta ilyenkor még a lépcsőházban is Ágnes hisztérikus zokogását. De már nem volt visszaút. Néha érezte ugyan, hogy vissza kellene mennie, megölelni, megsimogatni az asszonyt, megtörölni könnytől maszatos arcát, de valahogy sohasem tudta rászánni magát.
– Miből vagy te? Kőből talán? Hát neked már semmi sem szent? – üvöltötte Ágnes, mikor a lakásukon kapta rajta egy csitrivel. – Az én ágyamban hancúrozol... A mi ágyunkban...
Tudta, hogy igaza van Ágnesnek. Legszívesebben odaborult volna elé, hogy bocsánatot kérjen, de képtelen volt megtenni. Úgy érezte, felesége úgysem tudna teljes szívéből megbocsátani. Túl mélyek a sebek. Akkor meg minek?
Amikor korábban egyszer-egyszer próbált közeledni Ágneshez, az visszautasította.
– Majd, ha megváltozol – mondta ilyenkor. – Ha látom, hogy valóban szeretsz, hogy nem csak biológiai szükséglet vagyok a számodra...
Ilyenkor gyűlölte Ágnest. Hogy lehet ilyen liba? Hiszen szereti. És ő is tehet arról, hogy kettejük kapcsolata így alakult. Ő is felelős. De mennyire az!
Aztán jött a pofon. S mint az igazi pofon, kellőképpen váratlan is volt. Ágnes bejelentette, hogy elköltözik: – Te javíthatatlan vagy. Nincs értelme folytatni. Elmegyek...
– Ugyan hová? – akarta kérdezni cinikusan, de inkább csak hallgatott.
Ágnes kikapta a kezéből az újságot, két kézzel megrázta a vállát, és úgy üvöltötte: – Nem hallod, mint mondtam? Elmegyek!... Érted? El-me-gyek!...
– Menj csak – mondta tettetett közönnyel.
Ágnes elengedte a vállát. Néhány másodpercig merőn nézte, szinte hitetlenkedve, mint aki azon töpreng, hogy volt-e egyáltalán valaha is köze ehhez a férfihoz, majd fojtott hangon közölte: – Gézához költözöm. Ha érdekel egyáltalán...
Ez fájt. Géza a legjobb barátja volt. Az egyetlen. Mintha ikertestvérek lettek volna, olyan egyformák és elválaszthatatlanok voltak. Régen együtt járták az éjszakát, együtt hajtották fel a lányokat. És mégis... éppen ő? Az ő szabadossága elviselhetőbb, az ő kilengései megbocsáthatóbbak talán? Nem értette. De nem szólt. Elengedte Ágnest.
Csak amikor az üres lakásban maradt, akkor tört föl belőle a zokogás. Az édesanyja temetésén sírt utoljára. De akkor valahogy jólesett. Aztán italt keresett. Megivott egy üveg whiskyt. Másnap nem is tudott munkába menni, olyan beteg lett. Így ment ez hetekig. Persze, hogy kirúgták a vállalattól is.
Aztán jött az az este. Esett, mint most is. Akkor is ivott pár pohárral. Nem sokat, de mégis... Nem hajtott gyorsan. Épp a bepárásodott kocsiablakot törölgette fél kézzel, mikor elé lépett az a lány. Félrekapta a kormányt, fékezett. Hiába...
Egy taxi állt meg a börtönkapu előtt. A sűrű esőfüggönyön át is látszott, hogy az utas várakozásra kéri a sofőrt, majd kiszáll.
Egy nő volt. Esernyőjével ügyetlenkedett egy darabig, majd a tócsákon átszökellve a kapuhoz sietett. Csöngetett. Jól látszott, amint a kaputelefonon értekezett a poszttal. Aztán megváltoztak a mozdulatai. Az energikus gesztusok lelassultak, s csak állt reményvesztetten, kiszolgáltatva az egyre cudarabbul zuhogó esőnek. Ernyőjét leengedte, s mit sem törődve a tócsákba gyűlt vízzel, lassan a taxihoz botorkált.
A férfi most már pontosan tudta, hogy Ágnes az. Az első perctől kezdve érezte, ahogy meglátta a taxiból kiszálló nőt. Az arcát persze most sem látta tisztán, vonásait elrejtette a sűrű esőfüggöny, de a mozdulatok, a gesztusok mind-mind őt idézték.
Hát eljött. Mint hozzátartozót, nyilván hivatalosan értesítette a börtönparancsnokság a szabadlábra helyezés időpontjáról. Valami fájdalmas szomorúság futott át a férfin. Némán nézte, amint a nő csalódottan beszáll a taxiba, mond valamit a sofőrnek, az pedig lassan elindul. Megvárta, míg a kocsi áthalad a sarki jelzőlámpán, s csak akkor lépett ki a kapualj jótékony homályából. Fölnézett a piszkosszürke égre, beleszippantott az esőszagú levegőbe, és elindult.
