Írta: Kácsor Zsolt
Nem értettem, hogy miért a piros selyemblúzát vette föl, hiszen hétfő reggel volt, kilenc óra. Azt a blúzt pedig csak kivételes és ünnepi alkalmakra szokta tartogatni.
– Mit ünnepelünk? – néztem rá, mire elfintorodott.
Jól ismertem ezt a grimaszt. Azt jelentette, hogy már megint nem érted a lényeget, te tökfej, úgyhogy inkább hallgass.
Vállat vontam, és indítottam. Nekem aztán mindegy. Semmi közöm hozzá, hogy miféle ruhában parádézik. Én csak sofőr vagyok most. Szívességet teszek. A többi az ő dolguk.
Az autó meglódult, mire elkiáltotta magát.
– Várj! – fogta meg a karomat. – Vissza kell mennem táskáért. Vagy valami szatyorért.
– Miért? – kérdeztem. – Csak beleteszik valami dobozba, nem?
Felém fordult, s megint elfintorodott.
– Megállnál? – kérdezte metsző hangon. – Szükségem van egy nagyobb táskára.
Sóhajtottam, s megálltam. Tudtam, hogy fölöslegesen megy vissza, de legyen. Legyen megint az, amit ő akar. Kipattant a kocsiból, s ruganyos léptekkel megindult a ház felé. Hosszan néztem utána. Milyen jól áll neki ez a szoknya, gondoltam. Ezt annak idején még én vettem neki. Ő választotta ugyan, de én fizettem.
Tíz perc múlva jött vissza, egy nagyméretű, csúnyácska műbőr táskát lóbálva a kezében. Amikor visszaült, megint megéreztem a parfümjét. Nem volt ismerős az illata.
– Ennél nem találtam nagyobbat – mondta, amikor a táskát a hátsó ülésre dobta. – De ez is megteszi.
Újra elindultunk. Bekapcsoltam a rádiót, mire idegesen dobolni kezdett az ujjával.
– Rendben, kikapcsolom – morogtam.
– Köszi – sóhajtotta, majd hátradőlt, s becsukta a szemét.
Hallgatott, pedig én beszélgetni szerettem volna vele. Három napja, amikor erre a fuvarra megkért, akkor sem váltottunk néhány rövid mondatnál többet. Becsukott szemmel ült, s úgy tett megint, mint aki nincs jelen.
– A gyerekek? – kérdeztem jobb híján, mire tragikus hangsúllyal felsóhajtott:
– A nagyinál. Képzelheted.
Elképzeltem, és bólintottam – nem akartam megint összeveszni vele azon, hogy ha rossz véleménye van a saját anyjáról, akkor miért veszi igénybe oly gyakran a segítségét.
– S hogy viselik? Nagyon ki vannak borulva? – érdeklődtem tovább.
– A kisebbik fel sem fogta. A nagyobbik meg nem mond semmit. Pedig jobban szeretném, ha bőgne szegénykém. De nem. Inkább hallgat.
Majdnem kicsúszott a számon, hogy volt kitől örökölnie a némaságát, de még idejében visszafogtam magam. Minek szekírozzam még most is. Hiszen ezért hagyott ott annak idején.
– Folyton szekírozol – ezt hajtogatta, majd nyolc év házasság után faképnél hagyott egy másik kedvéért, s vitte magával a gyerekünket.
A nagyobbikat, a közöst.
Aki most elnémult, ugye. De még csak meg sem tudom, ha nem kérdezek rá.
Istenem.
Félórás autózás után egy gyönyörű fasorba értünk, mire azonnal letekertem az ablakot. Furcsa szokás ez nálam. Úgy érzem, hogy sokkal közelebb kerülök a fákhoz, ha az autó ablaka le van húzva: olyankor érzem a lombok szagát, s hallom az ágak reccsenését a szélben. Pedig már nem vagyok erdőjáró ember, nem barangoltam a hegyekben évek óta. Utoljára még vele, ezzel a nővel, aki ott ült az autóban becsukott szemmel, és hagyta, hogy az arcán csorogjon a könny.
– Nem fogom letörölni, nem fogom letörölni – ezt mondogattam magamnak, s igyekeztem sértődött képet vágni. Azon erőlködtem, hogy megbántódjam a sofőr hülye szerepe miatt, amibe belekényszerített.
Aztán előkotorásztam egy zsebkendőt.
– Tessék – mondtam, mire kinyitotta a szemét, elvette a zsebkendőt, s óvatosan megszárítgatta vele az arcát.
A szépséges fasor nem akart véget érni, és ettől furcsa jókedv áradt bennem szét. Erősen tűzött a Nap. A karomat kidugtam az ablakon, beletenyereltem a szélbe, s hagytam, hadd játszon velem. Később termőföldek mellett haladtunk el, s jól emlékszem, teljesen váratlanul az a szó jutott eszembe, hogy asztag. Milyen szép. A betakarítással kapcsolatos, az bizonyos, de vajon mit jelenthet? Ezen tűnődtem, s amikor oldalra néztem, láttam, hogy megint sír. A tenyerébe temette az arcát, s rázta a vállát a zokogás.
– Megálljunk? – kérdeztem, s miután nem válaszolt, lehúzódtam oldalra, megálltam, kikászálódtam a kocsiból, s előzékenyen kinyitottam neki az ajtót. Kiszállt, fölrakta a napszemüvegét, s körülnézett:
– Messze vagyunk még?
– Alig egy óra – morogtam.
Örültem volna neki, ha megpróbálja honorálni a kedvességemet.
Szótlanul álldogáltunk az út mellett. Én a földeket néztem, a kombájnokat, s arra gondoltam, talán még asztagokat is látok, csak nem tudok róla. Ő pedig a felhőket bámulta, s nyújtózkodott. Aztán visszaültünk, s indultunk tovább. Fél tizenegy körül érkeztünk meg a városba.
– Egyenesen a temetőbe menj – mondta –, azt mondták, ott lehet átvenni.
A temető parkolójában alig találtam helyet.
– Mi az isten van itt, kirakodóvásár? – dünnyögtem az indokoltnál talán idegesebben, mire a karomra tette a kezét, s azt mondta hűvös, kimért hangon:
– Ne csináld ezt. Légy szíves.
Majd megismételte:
– Légy szíves. Ne tedd még nehezebbé, jó?
Hosszasan néztem rá, s belevörösödtem a saját hallgatásomba.
Kivette a hátsó ülésről a műbőr táskát, s azt mondta:
– Várj meg itt. Nem tarthat nagyon sokáig
– Biztos, hogy ne segítsek? – kérdeztem.
– Biztos – válaszolta. – Egyedül megyek.
Elindult, s csak néztem utána megint.
Istenem.
Ezt nem hiszem el.
Alig negyedóra múlva pillantottam meg újra, amint határozottan kilépett a temetőkapun. A kezében egy fehér papírdobozt tartott, az üres műbőrtáskát pedig az alsókarjára fűzte. Én tudtam előre, hogy nem lesz rá szükség. Megmondtam neki, hogy be fogják csomagolni. Amikor visszaért az autóhoz, udvariasan kinyitottam a hátsó csomagtartót.
Erre rám nézett.
– Normális vagy? – kérdezte, s megremegett a hangja.
Mozdulatlanul meredt rám, én pedig nem tudtam levenni a szememet a fehér papírdobozról.
– Nem fogom betenni a szerelmemet a csomagtartódba, te állat – szipogta, majd beült az autómba, az urnát rejtő dobozt a combjára tette, s amikor indítottam, olyan valószerűtlenül vékony hangon sírt föl, mint egy kisgyerek.