Írta: Balogh Géza
Egy szépen kikészített rókabőrbe botlottam a minap. Gyönyörű, fekete hátú, kormos róka volt, és hiányzott az egyik lába. A nyíregyházi zsibvásáron árulta egy román asszony, nem értettük a szavát. Pedig sokat adtam volna érte, ha megtudom, hová lett a róka lába. Mert nekem is van otthon egy sánta rókagereznám. Megvan ugyan a lába, a negyedik is, de az az íróasztalom sarkán pihen. Gyakran emlékeztet a múltra.
Különös a történetük.
Van nekem egy barátom, vagy harminc éve együtt kóborlunk a Felső-Tisza mentén. Horgászunk, halászunk, vagy csak ülünk a tornácán, és nem csinálunk semmit. Abban az évben nagy telek jártak, befagytak a vizek, a holtágak. Ráadásként hatalmas havak estek, lehetetlen volt léket vágni. Így halászni se tudtunk persze. Beálltunk hát vadászni.
Orvvadászni.
A kemény időben a falu alá szorult a vad, a havat mindenféle madár-, meg vadnyomok cirkázták. Kezdő orvvadászok voltunk, nem igazán tudtuk megfejteni a hóba írt mondatokat, de azért a fácán, meg a nyúl nyomát felismertük. A többi nem is nagyon érdekelt minket. Hajszálvékony rézdrótokat kerítettünk, s a kert végében, meg az ártéren letettük a hurkokat. Alig vártuk a hajnalt. Még fent volt a hold, mikor elindultunk felnézni a csapdákat. Üres volt mind.
Így ment ez vagy négy napig, mikor átraktuk másik helyre a fél tucat hurkot. Egész nap hullt a hó, eltakart minden régi, össze-visszajárt nyomot. Biztosak lehettünk abban, a friss nyomok gazdái itt vannak a közelben. Taktikát is váltottunk. Oda tettük a hurkot, ahol a nyúlcsapás két fa közti szűk helyen vezetett, hogy a nyúl ki se tudja kerülni a csapdát. A fácánra pedig etetni kezdtünk. A bokrok aljáról elsepertük a havat, a keményre fagyott földre szórtuk a messzire pirosló kukoricát.
Az első nap nem fogtunk semmit. A második napon egy fácánt, a harmadikon pedig két fácánt, s egy nyulat. A nyulat azonban kikezdte valami, talán róka, ölyv, vagy valami kóbor kutya. Mikor rábukkantunk, már szarkák, varjak civakodtak raja. Egymást szidtuk, hogy nem keltünk időben, és fogadkoztunk, hogy no majd akkor holnap, ám az idő közbeszólt. Délutánra furcsán elszürkült az ég, fenyőrigók jelentek meg a kertben, alkonyatkor pedig apró szemű dara kezdett hullni. Még kacagtunk is, hogy „Esik a hó, meg a dara, fázik a menyasszony fara…!”, de éjfélre arcunkra fagyott a mosoly. Mert olyan hóvihar kerekedett, amilyenre nagyon régen volt példa. Egész éjjel esett, meg esett, reggelre jó félméternyi hó borította a falut. Délben aztán megint nekikezdett, s hordta a szél kegyetlenül.
Két napig eszünkbe se jutottak a hurkok, de akkor este megszólalt a cimborám.
– Megnézzük őket?
– Meg hát – mondtam, s már húztuk is a csizmát.
Fél útról vissza kellett fordulnunk lapátért, mert hasig ért a hó, úgy kellett utat ásni a hurkokhoz. Az erdő szélén mentünk, a havat mindenütt megfagyott varjak, cinkék, rigók borították. Az első hurokban nem volt semmi. A másodikban se, a harmadikban viszont… Ott valami iszonyú küzdelem zajlott le az éjjel. Egy jó méter sugarú körben a hó feltúrva, az ágak összetörve, s vörös szőr, meg vérfoltok mindenütt.
És a vérkásás hóban egy arasznyi lábcsonk. Egy levágott rókaláb. Nem volt nehéz kitalálnunk, hogy mi történt itt az éjszaka. A hurokba róka lépett, s addig vergődött, míg az éles drót térd alatt levágta a lábát. A fogával lehet, hogy ő is segített, mert nem szabályos volt az a vágás, mindenesetre elment. Véres nyomát egészen a folyóig követtük. Átment a jégen, s a túlparton eltűnt.
Kedvetlenül tértünk vissza, komor arccal tébláboltunk a véres hurok mellett. Én felvettem a lábat, a barátom meg rágyújtott, és megszólalt csendesen.
– Szedjük fel őket.
– Szedjük – mondtam, és hamarosan zsebünkben lapult az összes hurok.
Nem is tettünk le soha többé hurkot. S ha ficánkolt is volna bennünk a vágy, csak rá kellett néznünk a kiszárított rókalábra.
Egy év múlva, egy szép téli estén kopogtak. Jenő volt, a vadőr cimboránk. Vadászatból jött, s hozott ajándékba két fácánt.
– Más semmi? – kérdeztük nevetve, mire kinyitotta a hátizsákját.
– Ilyet még nem láttam! – emelt ki onnan egy gyönyörű, kormos hátú rókát. – Három lába van. Hurokba lépett talán szegény?– tűnődött. – De azért pompás, igaz?! – nézett ránk büszkén.
– Szép – motyogtuk, s hogy eltereljük a figyelmét, behívtuk egy kupica pálinkára. Éjfélkor már mienk volt a róka. Tiltakoztunk ugyan kézzel-lábbal, de halálos sértés lett volna visszautasítani. Kikészíttettem hát a bőrét, s azóta is nálam, a kanapén heverészik. Jenő pedig még ma is meg-megkérdi néha, „na, hogy’ viselkedik a rókám?”. Ritkán kap egyenes választ. De ő csak mosolyog szelíden.
Úgy tesz, mintha nem tudná a bűnünket.
