Írta: Pénzes Ottó
Itt az ideje, hogy leírjam, miért is alapítottuk meg Mátészalkán a Vörösmarty Kört még 2000 őszén ott a Kastélyszállóban. Egy polgári társaság létrehozásának gondolatával keresett fel a nyár közepén csupa szív barátom Szászi Pista a városszerte ismert és népszerű gyermekorvos, és az akkor még általam csak felszínesen ismert Szabó Pista, aki országgyűlési képviselő volt. A Művészetbarát Egyesület bíztató indulását látva kérték a segítségemet. Tudtam, hogy két lovat egy fenékkel megülni nem szerencsés dolog, így nem is mondhattam egyebet, mint hogy nagyon tetszik az ötlet, de már más úton indultam el. Csak azt ígérhettem, hogy gondolkozok a dolgon. S aztán kimentem a kertbe.
Mert minden a kertben kezdődött.
Ötéves koromig kertes házban laktunk, de ezután megszűnt a mindennapi kapcsolatom a természettel. Amikor aztán már három gyermekkel beköltözhettünk mai otthonunkba, a legnagyobb élményem a kert lett. Valójában nekünk csak egy kicsi udvarocskánk van, de az én kedves szomszédommal, barátommal, Kárpáti Palival – a köztiszteletben álló szülész-nőgyógyász főorvossal – elhatároztuk, hogy nem húzunk kerítést a közös mezsgyére.
Ezzel csakis én jártam jól, hiszen szinte magaménak tudhatom majd egyholdas parkját, a gondozás, ápolás minden terhét barátom nyakán hagyva. Mekkora sétákat tettünk német dog kutyánkkal, s milyen sok mezei virágcsokrot szedtem itt feleségemnek!
Hadd meséljek egy kicsit most Tekláról. Ő volt a mi hatodik családtagunk. Egy hatalmas termetű fekete dog.
Amikor gyerekként „kutyás” kártyával játszottunk, én már akkor csodálattal bámultam ennek a fenséges jószágnak a tartását, nemességét. Azt mondják, a Német Császárság megalapítója, a vaskancellár Otto van Bismarck maga tenyésztette ki, s nem is voltak más testőrei, mint híres dogjai. Pilling Pali barátomnak köszönhetően aztán hozzájuthattunk a mi Teklánkhoz, így a gyerekek körében óriási volt az öröm. (Talán csak az én boldogságom volt nagyobb.) Amikor a transzplantációt követően végre ismét hazajöhettem, az első utam az udvarra vezetett, Tekla már rohant is felém. Ekkor azonban felemeltem a kezem, és fennhangon beszélni kezdtem hozzá:
– Tudod Tekla, most egy ideig nem jöhetsz a közelembe, nem simogathatlak meg. Te csak mindig mellettem legyél, de hozzám nem érhetsz. A gazdinak előbb teljesen meg kell gyógyulnia. És Tekla egy éven át megfogadta kérésemet, árnyékként kísért mindenhová, de egy méteren belül sohasem jött. Amikor úgy éreztem, hogy talán véget vethetünk ennek a hosszúra nyúlt óvatoskodásnak, leültem teraszunk lépcsőjére, Tekla pedig, aki ott feküdt a fűben, azonnal felemelte a fejét, és hegyezni kezdte a fülét, csóválni a farkát. Érezte, hogy valami nagy dolog fog történni.
– Tudod, Tekla – szóltam hozzá – azt hiszem, elérkezett az idő, hogy idejöhess hozzám. Hát volt akkora ölelkezés, hogy azt el sem tudom mondani! Annyi szeretet, hűség, ragaszkodás, amit tőle kaptam, sok embertársamnak egész életére nem adatik meg. Megrendített a halála. Az udvarunkon van eltemetve, fölé pedig egy szép dombot emeltünk. Ez a Tekla-domb.
Szóval nagyon örültem, hogy a természettel újra élő kapcsolatom lett. A csak névről és hírből ismert madarak most mind a barátaimmá váltak. Gyerekes örömmel ismerkedem velük. A teraszunkról távcsővel bámulom őket, és gyakran hívom Pilling Palit telefonon, ha új jövevényeket fedezek fel. Ő mindent tud az állatokról, növényekről, és ért is a nyelvükön. A kertje neki is összeér a miénkkel. (Egyszer a közeli tiborszállási erdőbe kirándultunk közösen, s amikor megérkeztünk, jó proli szokás szerint bekapcsoltam az autórádiót, hadd bömböljön a zene, érezzük magunkat jól. Pali barátom ott akkor tudatta velem, s ezért örökre hálás vagyok neki, hogy a szabadban csak a természet hangjait szabad hallgatni. Nem is tudok azóta eltelni vele.) A fűnyírás, a metszés, a locsolás, a virágok ápolása, a gyomlálás mind-mind gondolatébresztő tevékenységek lettek. (Csak a napokban tudtam meg, hogy Hamvas Béla a Patmosz legtöbb esszéjét fejben, kapálás közben fogalmazta. Azt hiszem, szintén nála olvastam azt is, hogy akinek nincs kertje, nem élhet harmonikus életet.) Tehát a gondolat, hogy az egykor Mátészalkán menedéket találó Vörösmarty nemzeti liberális értékrendjét, s a XX. század végének polgári eszményét összekapcsoljuk, ekkor és ott a kertben fogant. A technikai tennivalók, a szervezés menete, a leendő társaság tagságának összetétele is ott, akkor világosodott meg számomra. Két évvel később egy traumatikus időszakban magam rakhattam le azokat a fundamentumokat, amelyek talán világossá és érthetővé teszik értékrendünket, amelyeket külön-külön és együtt is vallunk, s amelyek vezetik és magyarázzák cselekedeteinket.
(A szerző a Mátészalkai Művészetbarát Egyesület titkára, a Mécsvilág című lap főszerkesztője, a város kulturális életének egyik motorja, szellemiségének formálója. Az írás a nemrég megjelent könyve egy kissé átdolgozott részlete.)
