Írta: Réti János
Még jó, hogy péntekre esik az utolsó nap, gondolta a reggeli készülődés közben, annak tudatában, hogy ma véget ér aktív pályafutása és másnaptól életének új szakasza kezdődik.
A végső, talán negyedik szakasz, a befejező hónapok, évek vagy ki tudja. A buszmegállóban várakozók a novembervégi hideget topogták és a ki tudja hány éves néni most is leveleket söpört körülöttük. Töpörödött, szálkás öregasszony volt az öregasszonyok abból a fajtájából, akik időtlen idő óta öregek – mint a mesében – és végtelen időkig élnek. De egy ránccal sem gyűrődik több arcukon, az akkurátusan megkötött fejkendő alatt.
Már jött a szemközti házból a fiatal hölgy, az ismeretlen ismerős, akivel naponta egy időben, egy buszon, egy irányba utazik, és egy helyen száll le: a belvárosban. Egyszer szóba elegyedett vele, nyugtázni a rendhagyó összetartozást, de másnap az utastárs már a megálló olyan részére ballagott, hogy ne lehessen folytatni a beszélgetést. Azóta ő persze nem szól hozzá és nem is köszön rá. Ha így jó, hát legyen így. Gyanította, hogy valamelyik ablakból féltékeny férj, élettárs vagy barát követi a tekintetével és az kifogásolhatta a közeledést.
Biztosan nem érzékelte messziről, hogy a „csábító” túl van az udvarlások korán és csak azért akar ismerőse lenni az ismeretlennek, hogy megbeszéljék az időjárást, meg az aznapi munkakedvet. Ha már egyfelé tartanak.
A buszra elöl szállt fel, a szabály szerint, amivel nem értett egyet ugyan, de betartotta. A sofőr fülkéjében kereskedelmi rádió reggeli locsogása szólt, sok zenével, a fiatal utasok fülhallgatóiban meg döngött a basszus. Közeledett a hétvége.
A belvárosi megállóban jól összejöttek a járatok, így a leszálló és felszállni szándékozó utasok is. A várófülke mellett újságot osztogattak, meg szórólapot és közben felszállt a köd.
Három hét volt karácsonyig. Arra gondolt, hogy na, így ez sem lesz már többet, meg arra, hogy múlik el az élet. Volt még ideje a reggeli napindító értekezletig, amin majd elköszön a kollegáktól, ezért odaballagott egy közeli kirakathoz, ajándék-ötletet keresve üvege mögött, de hamar feladta. Az ünnep még ötlet szinten is távolinak tűnt.
Majdnem a saroknál, tőle balra, a fal mellett álldogált két hajléktalan. Olyan közepesen lelakottak voltak, az egyiket, az alacsonyabbat már többször látta, de lehet, hogy a másikat is.
Toporogtak a felfényesedő reggelben és csak úgy elbámultak a járókelők és járművek fölött, azzal a szelíd örömmel, hogy megint túléltek egy éjszakát. Már majdnem melléjük ért, amikor az alacsonyabbik, a kópé arcú, eleven tekintetű, rákezdett agyoncigarettázott, ócska borokkal locsolgatott hangján a slágerre, alig hallhatóan, maga elé: „Ó lady N, táncolj velem”. Hogy folytatta-e a refrént, az nem derült ki, mert ő egyenletes léptekkel elhaladt mellettük, befordult a sarkon és ment a zebra felé. De elmosolyodott. És egy kicsit tűnődött is. Boldogságról, reményről, az élet kilátásairól, meg ilyenekről. Mire zöldre váltott a lámpa már ő is a Lady N kezdősorát dúdolta. Alig hallhatóan, maga elé.
(A szerző, ha ül, és nem mozog, a derűs, joviális tárcaíró szobra. Nyugdíjazásáig a Kelet-Magyarország és a Hajdú-Bihari Napló munkatársa. Weblapjai: http://www.tizesvillamos.eoldal.hu/ , http://www.nagypapamesek.eoldal.hu/ )
