Írta: Balogh Géza
Vadrózsabokrokat kerestünk a csaholci határban. De nem ám holmi közönséges gyepű-, vagy parlagi rózsát, hanem a sokkal ritkább, Szatmárban legalább is nagyon ritka mezei rózsát. Almaborillata van, de én még sose szagoltam.
A barátom azonban igen, itt a közelben, a Holt-Túr vadregényes tájain valamerre. A közeli csaholci tanyán tanított, ahonnan majd minden hónapban bekóborolta a környéket. Igen ám, de lassan negyven éve annak, negyven év alatt pedig sokat változik a táj. Ligetek tűnnek el, s nőnek fel másutt, holtágak kelnek életre, s szenderülnek el végleg – a mi mezei rózsánk se volt sehol.
Kis idő múlva a barátom se. A föld nyelte el egyik percről a másikra. Keresésére indultam. Kökénybokrokon, meg nadályoktól hemzsegő árkokon gázoltam át, felriasztott méhrajok és szúnyogfelhők elől menekültem – s mikor már végképp azt hittem, hogy a kocsinkhoz se találok vissza, megláttam egy elvadult gyümölcsösben. Valamikor tanya lehetett ott, de az épületeket megette már az idő, a kertet is bekerítette az erdő. Csak néhány öreg dió- meg szilvafa dacolt velük, a beomlott kút közelében pedig egy fiatal körtefa.
Az alatt ült.
– Tudod te azt, hogy ennek köszönhetem a lányomat? – nézett fel a fára, aztán a tövére. – Pontosabban az anyjának – mutatott egy elkorhadt, de még így is tekintélyes tönkőre a fiatal fa mellett.
Aztán elmesélte a történetet.
A felesége veszélyeztetett terhes volt, bent feküdt a debreceni klinikán. Nagy tudású professzorok gyógyítottak ott már akkor is, csak az én barátom leendő gyermeke nem akart rájuk hallgatni. Mindenáron világra akart jönni. De hónapok voltak még hátra, mindenképpen bent kellett tartani. Nem volt azonban gyógyszer. Pontosabban volt – Svájcban. Miképp tudott volna azonban Svájcból gyógyszert hozatni a hatvanas években egy magyar tanyai tanító?
Sehogy.
De azért Debrecenből jőve csak beóvatoskodott a fehérgyarmati patikába, s előadta, hogy mire volna szükség. Az idős patikus hümmögött, a fejét csóválta, és kedvetlenül tárta szét a kezét.
– Nincsen – mondta, aztán sajnálkozva megkérdezte, hogy „hová való is vagy te, fiam?”
– Sonkádra – felelte szomorúan a barátom.
– Volt ott nekem egy jó barátom, Makay Péter – derült fel a patikus arca. – Sokat elborozgattam vele. Ismered?
– A nagyapám volt.
– A nagyapád?
A patikában nem volt senki, csak egy árva légy zümmögött a sarokban, de a patikus kinyitott ekkor egy oldalsó ajtót, s belépett egy szobába. Onnan szólt ki.
– Gyere be!
Az öreg barna tálalószekrény előtt állt, a kezében két, finom metszésű pálinkáspohár.
– A nagyapád egészségére! – nyújtotta egyiket a barátomnak. – Idefigyelj! – mondta, miután lehajtották a pálinkát. – Van nekem Svájcban egy barátom, az talán segíthet. De – emelte fel a kezét – nem történik semmi ingyen! Hozol cserébe egy szatyor körtét.
– Jaj, hozok én egy pótkocsival! – lelkesedett a barátom.
– Nem kell – mondta a patikus. – Csak egy ládával. De azt a Cseh-tagból, az öreg Haga tanyájáról. Tudod, merre van?
– Hogyne tudnám! Mikor arra horgászom, oda megyek inni.
– Jó, hát akkor megegyeztünk – nyújtotta kezét a patikus. Tanító barátom már az utcán volt, mikor meghallotta ismét a hangját. – De nem mindegy ám, melyik fáról hozod! A kút mellettit keresd.
Egy hónap múlva megjött a gyógyszer, nem sokkal később pedig a körte is érni kezdett. A barátom megszedett két nagy táskával az öklömnyi nagy, édes levű gyümölcsből, s bevonatozott vele Gyarmatra. Az öreg patikus egyesével szedegette ki őket, mindegyiket hosszan szagolgatta. Már mindent körte borított – asztalt, széket, rekamiét, mikor az öreg halkan megszólalt.
– A szovjet lágerben az a csaholci körtefa tartotta bennem a lelket. Hogy ne add fel, fogsz te még arról enni.
X
A gyógyszer valóban hatott, a barátom lánya ma már három gyermek anyja. És ősszel én is megkóstolhattam a hazahívó körtét. De mezei rózsát azóta se lelünk.
(A blog vendégszerzője a Kelet-Magyarország egykori újságírója, ma a Szabad Föld munkatársa. Emlékezetes riportok és tárcák írója.)
